Aztán elindultunk lefelé a hegycsúcsról. Ez jóval nehezebb
feladat volt, mint feljönni. A tetőn levő sziklalépcsőknél néha alig volt
akkora hely, hogy az ember letegye a lábát. A régi népeknek valószínűleg kisebb
volt a cipőméretük. A meredek sziklás ösvényen meg könnyebb lett volna
lekorcsolyázni, mint óvatosan lépegetni. Csak persze a végállomás túl mélyen
lett volna.
Araszolgattunk óvatosan lefelé, Aaron többször is
segített a lányoknak egy-egy veszélyesebb szakaszon.
Nekem meg volt időm közben gondolkodni. Addig se azt
figyeltem, mikor csúszok le a mélységbe.
Azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy nem vagyok normális.
Mármint komolyan, orvosi értelemben. Lehet, hogy a saját és az emberi részem
nem tud jól együttműködni. És kezd szétesni a személyiségem. Eddig csak ezt ez
emberi világot nem értettem. Most már saját magamat sem.
Tegnap minden vágyam az volt, hogy el innen, haza.
Egyértelmű, kétség nélküli tiszta vágy volt. Tudtam, hogy ezt akarom, és ha
végre megjelent volna egy űrhajó, gondolkodás nélkül felszállok rá, és indulok
vele a régi otthonom felé.
Tegnap eszembe se jutott, hogy ezzel itt hagyom Aaront és
Ágnest. Fel sem merült bennem, hogy hiányoznának.
De most az előbb, ahogy ott álltak a szakadék szélén, és
tudtam, hogy a következő pillanat lehet az utolsó, hogy látom őket, most
iszonyúan féltem, hogy elveszítem őket.
Mert az rendben van, hogy én elmegyek, mert akkor én
hazamegyek, biztonságba. De az nem lehet, az nem tisztességes, hogy ők
elmennek, engem meg itt hagynak magamra!
És arra is csak most jöttem rá, hogy Ágnes is hiányozna.
Aaronra szükségem van, ezt mindig tudtam. Benne van az
erő. De az természetes volt, hogy Ágnes van. Ő mindig is ott volt, ahol én. A
legelejétől. Hozzá érkeztem meg. Nem is gondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha
nem lenne velünk. Egyiptomban nem volt ott, de akkor is tudtam, hogy van,
létezik, és ott vár majd, amikor megérkezünk.
De most, amikor úgy tűnt, elveszíthetem, olyan volt,
mintha a szívem akart volna kiszakadni.
Biztos, hogy nem vagyok normális. Korábban is éreztem ezt
a kettősséget, amikor vágytam haza, aztán vágytam az újabb kalandokra is. De ez
most nagyon végletessé vált bennem.
Szétszakít engem is ez a bolond világ.
És már nem is tudom, mit akarok igazán.
Vagyis most tudom. Most éppen maradni akarok. És azt
akarom, hogy Aaron és Ágnes is itt maradjon velem.
De nem tudom, holnap mit fogok akarni.
Lehet, hogy az embereknél ez a normális állapot?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése