Álmodtam. Vagyis azt hiszem, valami ilyesmi az álom.
Tudom, hogy az emberek szoktak álmodni, bár nem igazán értettem, hogy miért. De
most lehet, hogy én is valami ilyesmit csináltam az éjjel. Én inkább úgy mondanám,
hogy szabadon gondolkodtam.
Mert ahogy a tudatos gondolkodásom takarékra tette magát,
elindult egy másik belső gondolatfolyam, ami főleg képekből állt.
És így, hogy kikerülte a makacsul leragadt tudati
részeket, végre hajlandó voltam más oldalról is látni a helyzetet. És megérteni
azt, amiről úgysem győzhetett volna meg senki kívülről. Magamnak kellett
felismernem.
Hát, azt hiszem ezt a fajta makacsságot volt kitől
örökölnöm.
Az éjszaka alatt megszületett bennem a felismerés: ez az
űrhajó már elment. Hiába várok itt.
Ezt persze jó párszor elmondta Aaron és Richard is nekem,
de én meg sem hallottam őket. Tudtam, hogy ők nem tudják azt, amit én, nekik
nem az otthon emlékét jelenti ez a város, ezek a falak. Nem érthetnek meg,
ezért nem is adhatnak jó tanácsot nekem.
De most a saját szememmel láttam. Belső szemekkel, ahol
magamnak mutattam meg azt, amit a tudatom nem akart elhinni. Láttam az
otthonomat, láttam a szomszéd bolygót, felbukkant az összes régi emlék. És vele
párhuzamosan láttam ezt a földi világot, ahogy ez az ismerős nép itt építkezik,
itt él, dolgozik, aztán csomagol, és költözik. És láttam elmenni az utolsó
űrhajót.
A felismerés az volt, hogy ezeket az eseményeket egymás
mellett láttam, ahogy futottak a képkockák, mint két külön filmben. És
rájöttem, hogy ezek a képek nem fognak összeérni. Ők nem jönnek vissza értem,
belátható időn belül biztosan nem. Ameddig elláttam, a két képsor nem
keresztezte egymást. Nem láttam mindent, nem volt benne az összes lehetőség. De
a kijózanodáshoz elég volt.
Nem jönnek ma, holnap és pár hónap múlva sem. Annyi időt
pedig mégsem akarok várakozva itt tölteni. Akkor inkább nézzük meg, hogy milyen
kalandok várnak még engem és a többieket a következő helyszíneken.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése