2013. augusztus 5., hétfő

97. Peru, Cuzco

A meleg nyárból egy jóval hűvösebb évszakba érkeztünk. Cuzcóban csak 18 fok volt. Nagyon tiszta, és nagyon ritka levegő fogadott minket a több, mint háromezer méteres magasságban. Éreztem, hogy a tüdőm erőlködve keresi az oxigént, és hiába vettem nagy lélegzeteket, a hiányérzet nem akart szűnni.
A lányok is szédültek, hányingerük volt, és nagyon fájt a fejük. Feküdtek az ágyban egymás mellett a hotelszobában, és közben szidták magukat, hogyan lehet ilyen gyenge a testük most, amikor megérkeztek végre ide, a vágyott úticélhoz. Eddig a folyamatos ujjongásukat volt nehéz elviselni, mert a hosszú repülőutat is végigbeszélgették nagy lelkesen. Most meg egymást túllicitálva jajgattak a testi és lelki fájdalmaik miatt.
Szerencsére Richard hozatott nekik egy hatalmas adag kokalevélből főzött teát. Úgy tudom, ez a növény más országokban kábítószernek számít. Itt meg csodaszer, mert a lányok fél órán belül visszanyerték normális állapotukat. Sőt, kicsit le is csillapodott bennük az érzelmi hullámzás. Határozottan józanabbak lettek. Rájuk nagyon jó hatással volt ez a tea.
Egyébként rám is. Elmúlt a légszomjam, már nem éreztem úgy, hogy kispórolták az éltető oxigént a levegőadagomból.
Aaron meg Richard edzett férfi módjára fel sem vette ezeket a nehézségeket. Két pohár tea után már én sem. 

Elindultunk városnézésre, de azonnal fázni kezdtünk a hűvös időben. Találtunk a közelben egy boltot, ahol hagyományos, kézzel készített perui ruhákat lehetett kapni. A lányoknak nagyon tetszettek az élénk színű, csíkos szőtt anyagok, úgyhogy Richard bevásárolt az egész csapatnak. Nagyon jól néztünk ki, mindannyian színes ponchós, kerek nemezkalapos peruiakká váltunk. A lányok körbeforogtak a tarka, piros-sárga-kék-zöld színű nagy kendőkben, mint akik mindjárt fel is röpülnek az égbe.
Én meg azonnal otthonosan éreztem magamat. Nem otthon, az azért más, de ismerősen. Amikor már nem kellett megküzdenem percenként a levegővételért, rájöttem, hogy én ezt a világot valahonnan már ismerem.
Ismerősek ezek az arcok az utcán, a jellegzetes orr, a szem, a száj, az arc alakja, és ezek a színek a ruhákon, a formák. És nagyon ismerős ez a fúvós hangszeres zene, amit az utcasarkon a ponchós férfiak zenélnek. Én ezt a hangszert ismerem, ezt a zenét valamikor nagyon szerettem. Én ezzel a néppel már találkoztam. De még nem sikerült emlékeznem arra, hogy hol is.








Kezdtem dühös lenni. Tudtam, hogy ez egy erős emlék a múltamból, a régi, saját életemből, de nem fértem hozzá. A fenébe is, olyan sok idegen információ zúdult rám az elmúlt időszakban, hogy alattuk elveszítem a sajátjaimat. A végén már mindent tudni fogok ennek a bolygónak a legkülönbözőbb népeiről, csak azt felejtem el közben, hogy én ki vagyok, és honnan jöttem.

Aztán odaértünk ahhoz a városrészhez, ahol a meredek utca elkeskenyedik, és egy magas palota mellett ott húzódik a régi inka fal. És akkor végre tisztán felbukkant az emlék. Hogyan is felejthettem el!
Hát persze, ők azok!



A nevüket hiába próbáltam emberi nyelven kimondani, ez szokás szerint nem sikerült. Nem tudom megnevezni a valódi nevükön őket, de ők a barátaink. A népem barátai, a szomszédos világból. A lágyított kövekkel dolgozó, régi ismerősök.



Na, ettől most sokkal jobban éreztem magam. Itt nem kell félnem ismeretlen nyelven karattyoló fura figuráktól. Ennek a népnek a tagjait jól ismerem, az ő világukban nem fenyeget veszély.
Megsimogattam a köveket, és emlékeztem.



Emlékeztem arra, hogy csodáltam az ebből a népből való barátaimat, ahogy élvezettel és nagy ügyességgel formálták a nagy kőtömböket. Leöntötték annak a különleges növénynek a nedvével, ami csak az ő egyik bolygójukon nőtt. Aztán a meglágyult követ nagy, széles késekkel vágták, formálták, akárcsak itt a földön a pékek a tésztát. Aztán egymásra rakták, falakat húztak fel belőlük, és ahogy a kőtömbök újra megkeményedtek, úgy összesimultak, egymáshoz igazodtak, mint a kelt tészta a tepsiben. 
A nagy sziklatömböket a szállításhoz ugyanúgy tudták lebegtetni, ahogy az én népem. De mi csak nagyjából munkáltuk meg a követ, az energia koncentrálásához nem kellett nagyon simítgatni. Ők viszont építkezni szerettek belőle. Ilyen, és ennél jóval nagyobb falakat húztak fel.
Jó volt érezni a köveket a tenyerem alatt. Jó volt emlékezni arra, aki én voltam. Jó, hogy még tudok emlékezni a saját múltamra is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése