112. Indulás Mexikóba

Megbeszéltük, hogy másnap indulunk Mexikóba. Aaron megígértette Richarddal, hogy semmiképpen sem jön utánunk, akkor sem, ha egyikőnk sem érkezik vissza. Richard nagy nehezen kezet adott rá. De azt mondta, agyonüti Aaront, ha tényleg nem jön vissza. Ezen nevettünk egy kicsit.

Aztán eltelt a nap. Volt min gondolkoznom.

Éjjel különös álmom volt. Amikor hajnalban felébredtem, próbáltam rá visszaemlékezni, de alig sikerült. Csak azt tudtam, hogy szinte az egész éjszaka során azonos képsorok futottak az agyamban. Két spirálisan tekergőző, színes gyöngysor volt, ami sok, még kisebb gyöngysorból fonódott össze. És amikor közelről megnéztem a gyöngyszemeket, kiderült, hogy két, összekapcsolódó apró alakból állnak. Aaron és Ágnes ölelte egymást miniatűr formában, és belőlük állt a végtelen hosszúnak tűnő lánc. Az egész mozgott, forgott, lüktetett körülöttem, és mintha folyamatosan beszélt volna hozzám.

Reggel nagyon öregnek éreztem magam. Azon gondolkodtam, valójában mennyi idős is vagyok. Van ugye egyszer a saját, valódi életkorom, az otthoni. Azt nem tudom átszámolni földi évekre, de a saját világomban a fiatal felnőttkor elején tartok. Most fejeztem volna be az iskolát, és lehetnék önállóan repülő pilóta. Ez az élet most nagyon távolinak és elérhetetlennek tűnt.

Aztán van egy földi időben mérhető életkorom, de az csak egy vicc. Nagyjából hat hónapja vagyok a Földön, és ebből három hónapja ebben a testben. De amit megéltem ez alatt az idő alatt, az több emberi életre is bőven elég lenne. A tudatomba pedig le is töltöttem egy nagy halom információt az internetről erről a világról. Tehát sok dologról jóval többet tudok, mint egy átlagos földlakó.

Testileg nagyjából huszonévesnek nézek ki, azt hiszem. De ez a legkevésbé számít.

Ma reggel viszont úgy éreztem, hogy évezredek súlya van rajtam. Komolyan! Mintha olyan sok mindent tudnék, mintha rengeteg nagyon fontos dolog lenne valahol a fejemben. A Parancsnoki karkötő információtömege valahol megvan bennem, csak nem férek hozzá a konkrét gondolatokhoz. És közben néha még azt sem vagyok képes megfogalmazni, hogy mit akarok, mire vágyom igazán. 

Most például jó lenne itt maradni Richard szigetén, élvezni a tengert, és elfelejteni minden mást. De jó lenne elmenni újabb kalandokra, Mexikóba és még más helyekre. És jó lenne hazamenni is. 

Aztán szerencsére nem volt időm sokat gondolkozni. Elbúcsúztunk a csapattól, és elindultunk Mexikóba. Visszanéztem a kisrepülőgép ablakából Richard szigetére, a zöld lombokra, és a hullámzó, türkizkék víztömegre alattunk. És nagyon reméltem, hogy hamarosan újra láthatom ezt a képet.