114. Mexikóváros, Templo Mayor

Közben Aaron és Ágnes megállt az egyik sarkon. Innen látni lehetett az egész romos területet, és aztán az utca túloldalán azt a díszes katedrálist. Átkarolták egymást, és néztek. Mögéjük léptem, hogy lássam, mit figyelnek annyira.

És akkor én is megláttam a filmet.

Pont olyan volt, mint egy levegőbe vetített mozifilm. Láttam a jelenlegi házakat is, de köztük, mintha rávetítették volna, lassan körvonalazódni kezdtek a régi, hatalmas épületek, és felmagasodott a Templo Mayor. 

Nagy, világos színű, lépcsős piramis volt, a tetején két különálló, lapos tetejű szentéllyel. De nemcsak a képeket láttam, hanem a hozzájuk tartozó információt is. Mintha a képek mögött sokdimenziós tudás is jött volna át. Tudtam, hogy az egyik, kék falú épület volt Tláloc, az esőisten temploma, a másik, vörösre festett pedig Huitzilopochtli, a Nap és a háború vérszomjas istenéé. Aki valamikor nagyon régen Aaron volt.

Az épület felett, fent a magasban fehér fény ragyogott, és a fényben halványan látszott egy szakállas férfi alakja. Tőle indult egy széles fénysugár, ami a templom szentélyében álló díszes ruhás paphoz tartott, aki hallgatta, és aztán továbbította a többieknek az égi üzenetet. Hallottam a mondatokat, de közben azt is tudtam, hogy mi lett a következményük. 

- A lelketeket tőlem kaptátok, az életeteket ajánljátok fel nekem – hangzott az égből. 

- Az isten az életet, a vért kéri tőlünk – mondta a pap.  

A mozifilmen hadifoglyokat vittek az oltárhoz, és megölték őket. A vérükbe szalmaszálat szúrtak, hogy az isten ihasson belőle. A papok és a hívők késsel megvágták magukat, hogy az istenüknek vérrel áldozzanak.

- Emeljétek fel a szíveteket hozzám! – szólt a hang a fényből.

- Az istenünk emberek szívét kéri – mondta a pap.

Az oltáron kivágták az áldozatok szívét, és a Nap felé emelték.

- Az élő szíveteket emeljétek fel hozzám – hangzott újra az égből.

- A még dobogó szívet kell felajánlani az istennek, akkor fog áldást küldeni ránk – fordította a pap. És az áldozatok még lüktető, kitépett szívét emelték az ég felé.

- Engedjétek hozzám a gyerekeket, ők még ártatlanok.

- Az isten tiszta gyermekeket követel áldozatul, hogy győzelemre segítsen minket – mondta a pap. És vitték a gyerekeket is.

- Szeressétek az ellenségeiteket!

Az azték harcosok a családjukba fogadták a legyőzött ellenséget, egy évig vele éltek, jól tartották, és csak utána áldozták fel az istennek.

- Legyetek együttérzők, éljétek bele magatokat a másik ember helyzetébe, mintha az ő bőrében élnétek.

A megölt ellenség bőrét lenyúzták, magukra vették, és hetekig ebben a véres öltözékben jártak.

El kellett fordítanom a tekintetemet, mert ez nekem már sok volt. Nem szeretem a horrorfilmeket.

Aaron és Ágnes mozdulatlanul figyelték az egészet. Én vártam egy kicsit, vettem pár mély lélegzetet, néztem a jelenkori, élő várost, a járókelőket, és azt mondtam magamnak: Ez csak a múlt. Már vége. Ez csak egy film a múltról. Nem túl szép, de hát ez volt. És szerencsére nem az én múltam.

Amikor visszafordultam a mozifilmhez, láttam, hogy változott a kép. Most egymásra másolódott a piramistemplom meg a nagy katedrális képe. Látszott, hogy a köveik is azonosak, hiszen a lerombolt régiből építették fel az újat. Ezen a képen most egyek voltak, csak a szereplők duplázódtak meg, akár egy szellemképes, elmosódott fotón. A fény és a szakállas férfialak viszont ugyanúgy egyként, tisztán ragyogott felettük.

A mondatok is ugyanazok voltak, csak a papok mást hoztak ki belőle az épület két nézetében. A katolikus templomban ott ragyogott az isten kitépett szíve az oltáron. Az élő szíve, töviskoszorúban. A pap felemelte a kelyhet, és azt mondta: isten vére. És a hívők áhítatosan ittak belőle. Aztán egy fehér ostyát emelt fel: isten teste. És a hívők megették. Az azték templomnál a feláldozott ember vérét itták és a húsát ették. Az istennek más-más nevet mondtak a két templomban, pedig ugyanaz a szakállas férfiarc szólt nekik a fényből.

  

Aztán lassan elhalványultak a képek. Újra csak a romos faltörmeléket és a túloldalon magasodó cifra épületet lehetett látni. Meg a nyüzsgő tömeget, autókat, járókelőket. Az életet.

Ágnes és Aaron sápadtan állt a sötét falak szélén. Aztán egymásra néztek.

- Elhibáztam. Rosszul fordítottam az égi üzenetet – mondta szinte alig hallhatóan Ágnes. - Az Angyalt elvakította a Harcosok közelsége. Túl mélyre hoztam le a szavakat. Túlságosan földi értelmük lett. Elveszítettem a fényüket, az igazi értelmüket. Miattam tért le egy nép az igazi útjáról. Eltérítettem őket a valódi istenüktől. Az én hibám, hogy a Nagytemplom romokban hever.

- Az enyém is – mondta ugyanolyan halkan Aaron. – A hódításokból erőfitogtatás lett. A terjeszkedés helyett hadifoglyokat gyűjtöttünk az áldozatokhoz. A Harcosokból elveszett a valódi erő. Túlvilági dicsőségre vágytak, az istenek kegyét keresték. Az égre figyeltek, és közben elvesztették a földi hatalmukat.

Pedig alig száz év alatt felépítettük Atlantisz városának a mását ezen a helyen. Megvolt minden esélyünk, hogy visszaszerezzük a régi dicsőséget. Lépésről lépésre, minden népnél egyre közelebb jutottunk a régi tudáshoz, a régi erőhöz. Az aztékokkal meghódíthattuk volna egész Amerikát. Aztán már csak tengerre kellett volna szállnunk, hogy mi érkezzünk meg előbb a túlpartra, és ne az európaiak jöjjenek ide. Tollaskígyó megmondta, hogy kelet felé menjünk. Őt kellett volna követnünk.

Elgyengítettünk és tévútra vezettünk egy népet. Hagytuk, hogy a nyugati világ fölénk nőjön, és eltiporjon minket. Elpusztítottunk egy lehetséges, kiegyensúlyozottabb jövőt.

Álltam Aaron meg Ágnes mögött, és nagyon nem tetszett ez a szomorú helyzet. Hé, srácok, azért nem lett vége a világnak! Jó, biztos lehetett volna szebb is, de azért van itt még élet. És amíg van, addig javítható is. Ne lógassátok már úgy az orrotokat!

Ezeket persze nem mertem nekik mondani, ahhoz túlságosan komor arcot vágtak. De azért a gondolatból talán valamit megéreztek, mert Aaron felnézett. Előbb rám, aztán valahova a távolba. Halványan elmosolyodott, és aztán Ágnest is abba az irányba fordította.

- Mi elszúrtuk, az igaz. De az Angyalok népe a bukásunk után a védelmébe vette ezt a népet. Emlékezz erre is. Ti már jóvátettétek! Tíz évvel az összeomlás után már megjelent itt a legcsodálatosabb Angyal, és azóta is vigyáz rájuk. Ezért olyan nagy baj nem lehet!

Néztek a távolba, és mindkettőjük arcán szétáradt egy nagy, boldog mosoly. Ágnes lágyan megsimította az ezüstláncán függő, borostyántestű kis szitakötő-medált. Őt pedig Aaron ölelte át gyengéden. Na, így már sokkal jobban néztek ki. Mögéjük léptem, hogy én is lássam, mi ez a nagy öröm.

Egy régi film pergett a moziban, tudtam, hogy 1531-ben történt. Jó ötlet ez a tudással vegyített mozizás, máshol is bevezethetnék.

Egy indián fiú állt egy gyönyörű, aranyfénnyel körülvett, kreolbőrű nőalak előtt. Ő volt Juan Diego, akinek megjelent a Guadalupei Szűz a Tepeyac dombon, az azték kukorica-istennő, Tonantzin lerombolt templomának helyén.  Aztán a ma már Mexikóvároshoz tartozó dombon felmagasodott egy zömök, háromtornyú templom a jelenés tiszteletére. És már az épületből sugárzott az a csodás fény, de nem csak a falakból, hanem a mélyből, a föld alól is, és áradt szét a környékre.

Hát igen, nemcsak a Harcosok, hanem az Angyalok is itt vannak.

Na, most már elégedett lehet Aaron és Ágnes is. Voltak szomorú dolgok a múltban, de azokon már úgysem nem lehet változtatni. Hát örüljünk annak, ami van.

Szerencsére ők is valami hasonló következtetésre jutottak, mert egészen vidáman indultunk vissza a szálloda felé.