Párás, hűvös reggelre ébredtem. Az egész táj sejtelmes,
bizonytalan fényekbe burkolózott. Ahogy kelt fel a Nap, a ködből fokozatosan
bontakoztak ki a nagy szürke sziklatömbök a közelben, aztán a völgy túloldalán
magasodó hatalmas, buján zöldellő hegyek, és a távolban kéklő, helyenként
hófedte ormok.
A fennsík fölötti hegycsúcs még sokáig egy jókora felhőbe
burkolózott. Úgy nézett ki, mint egy másik világba vezető óriási kőoszlop. Egyike
a Föld tizenkét tartóoszlopának.
Erre akarnak a lányok ma felmenni. Nekem is kedvem támadt
felmászni rá.
De most még korán volt. Csak ültem, és néztem a tájat az
Intihuatana biztonságos öléből, és a ponchóm kellemes melegéből.
A kövek és a fű is nedvesen csillogott. A barna-fehér
foltos lámák még nyugodtan feküdtek a falak tövében. A mély folyóvölgyből felhallatszott, ahogy a
víz harsogva kanyarog a meredek sziklafalak között. A fennsík feletti sűrű
erdőben a madarak egyre hangosabban kezdtek énekelni.
Béke és nyugalom volt. Kívül is, és bennem is.
Elfogadtam, tudomásul vettem, hogy bármennyire is
szerettem volna, de innen most nem visz haza az út.
Majd talán máskor, máshonnan.
Talán.
Mert semmi sem biztos.
Ültem a szent kő védelmező ölelésében, biztonságban
éreztem magam,és hálás voltam ezért az érzésért. És elfogadtam, hogy ez volt
az, amit a hely adni tudott nekem.
Az emlékeket és az érzést.
De a többi már rajtam múlik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése