140. Shambala, a megoldás után

Visszavontam a pajzsot. Sergio közben összeszedte magát, és valahogy kimagyarázta a helyzetet a biztonságiaknak. A mi parancsnokunk nagyon dühös volt, az itteni Őrző meg nagyon boldog, miután felfogta, hogy mi történt. A két karkötő összeforrasztásával a program leállt. A kétféle irányítás kiütötte egymást. A karkötő már csak azt teszi, amit én akarok. Megszűnt az önálló programja.

Ágnes az Őrző kezét is megkezelte, és neki is lett újra ép és formás bal kézfeje. Örült neki.

A többiek elég értetlenül és tanácstalanul néztek. Túl sok minden történt itt túl gyorsan, még nem nagyon fogták fel, mibe keveredtek. Még talán az sem esett le nekik, hogy a saját népünk küldött minket a biztos mártíromságba egy nagy cél érdekében. Ez akár még egy szép, hősi küldetés is lehetett volna, ha erről előtte nekünk is szólnak. De úgy látszik, az én népemnél is van birkanyáj, csak eddig nem vettem észre.

Nem tudom, hogyan lesz ezután. Az biztos, hogy a bolygó problémájával valamit kezdeni kell, az itten Őrzők sem dughatják homokba a fejüket a végtelenségig. Egyébként a földi tapasztalataim alapján én is egyetértek azzal, hogy nagy bajok vannak itt. Túl sok ennyi ember ezen a Földön, és sok mindent rosszul csinálnak. Sok régi értéket veszítettek el. És lehet, hogy egy világjárvány gyorsan és egyszerűen megoldaná ezt a helyzetet.

De ezt nem tudhatom, mert nem értek hozzá. Nem vagyok tudós, csak egy egyszerű pilóta-gyakornok. És ha nem tudom biztosan, hogy ez a helyes döntés, akkor nem vagyok hajlandó részt venni a megvalósításában sem.

Azt az egyet ugyanis biztosan tudom, hogy nem vagyok egy csorda tagja. Mert ez csak rajtam múlik. Bárki bármit mondhat nekem, parancsolhat is, rákényszeríthet dolgokra, és meg is ölhet, ha ő az erősebb. De azt én döntöm el, hogy mit teszek a szabad akaratomból. És soha nem fogok egy birkanyáj tagjaként bégetni és ballagni a vezérürü vagy a kolomp szavára.  

Egyszerűbb és sokkal könnyebb lett volna átengedni az irányítást a Parancsnoki karkötőnek, hogy történjen meg az, amit a tudósaink olyan alaposan elterveztek. A vezetőnk szerint én úgyis csak egy kis porszem voltam a tervben.

Igen, az. Egy keményfejű porszem, amibe beletört a nagy fogaskerék foga.

Most rajtuk a sor, a nagy fogaskerekeken. Az Őrzők szétszakadt két felén. Össze kell forrasztaniuk a Pajzsok népét. Újra eggyé válni. Meg kell tanulniuk egymáshoz illeszkedni, és közösen kitalálni valamilyen, mindkettőjük számára elfogadható megoldást. Az Angyalok népe biztosan segíteni fog nekik a kapcsolatteremtésben. Ők meg ehhez értenek.

Közben szóltak, hogy megérkezett értünk az űrhajó. Kimentünk az épület elé. A völgy fölött ott lebegett a magasban egy kerek űrhajó, az utaskabinja most ereszkedett le egy fénylő energiavezetéken a központi térre.

Sergio csak felpillantott rá, aztán dühösen elsietett a völgy kijárata felé. Nem is szólt búcsúzóul senkihez.

Az a Kentaur kísért oda minket, aki a tanácskozást is megnyitotta. A parancsnokunk röviden elköszönt tőle, és gyorsan belépett a leérkező kabinba. Őt követte a kolostorból jött öreg, aztán sorra beszálltak a többiek is, mind a hatan. És úgy éreztem, ezzel megtelt a fülke. Nincs benne több hely.

Mindenki várakozóan nézett rám. A társak a fülkéből, Aaron, Ágnes, az itteni Őrző és a Kentaur kintről.

Végignéztem a társaimon, és tudtam, ebben az alakban fogok emlékezni rájuk. Jani, a pilóta, aki végigrettegte a földi repülőutakat, és szidta a repülőgépeket. Margaret mama a kötőtűivel és a békés mosolyával. Ahmed riadt tekintete, és aztán ahogy önfeledten ugrál a tengerben. A félénk és bizonytalan Rhea a háttérbe húzódva, és mellette Judy lelkes mosolya. Ramón komolysága, az ausztrál öregember szótlansága. A parancsnok dühös tekintete, és az öreg szerzetes ráncos arca.

Aztán a kezemen levő karkötőre pillantottam. Ügyes kis eszköz ez. Jó hasznát lehet venni a különböző helyzetekben. Persze csak akkor, ha én vagyok a főnök. És már én vagyok a főnök.

Felemeltem a kezemet, és búcsút intettem az egykori társaimnak. Már nem hozzájuk tartozom. Kiváltam közülük. Saját csapatom van.

- Jó utat! – mondtam a kabinban állóknak. – Üdvözlöm az otthoniakat.

Ők meglepődve néztek rám, aztán többen tétován visszaintettek. Az öreg szerzetes tekintetében megcsillant valami, aztán a ráncok megmozdultak az arcán, és lassan elmosolyodott. A parancsnok kinyitotta a száját, mintha szólni akarna, de végül csak legyintett egyet, és megnyomta az indítógombot. Hátrébb léptem. Az ajtó becsukódott, és a kabin a fényszálon felemelkedett az űrhajóhoz.

Néztük lentről, ahogy a csillogó, kerek test elindul a Nap felé, aztán nagyobb sebességre kapcsol, és eltűnik a ragyogó kék égen.

Aaron és Ágnes rám mosolygott, és megfogtuk egymás kezét.

Jó csapat vagyunk mi együtt.

Jó kaland lesz itt az élet!

*************************