129. Utazás a Himalájába

A kilenctagúvá bővült csapattal visszamentünk az üdülőfaluba, a bérelt repülőgéppel Alice Springsbe, onnan most a hideg, 10 fokos, esős Perthbe. Aztán tovább északra, Bangkokba, onnan a fülledt és meleg Delhibe, majd át Nepálba, Katmanduba. Ekkor már azt sem nagyon tudtam, melyik féltekén vagyunk. Aaron vezetett minket, és mi, akár egy kis óvodás csapat, mentünk utána a repülőterek labirintusaiban, bejelentkezni, beszállni, kiszállni, útlevél-ellenőrzéseken keresztül, amiken természetesen a Richardtól kapott fehér útlevelekkel jutottunk át. Mentünk a követhetetlenül változó nappalok és éjszakák, összevissza járó órák kiismerhetetlen rendszerében. Néha ettünk, néha aludtunk, és általában repültünk valahonnan valahová.

Aztán egyszer csak megérkeztünk a hegyek közé. Nagyon nagy hegyek közé. A Himalájába. 

Már egy ideje busszal jöttünk, aztán egy nagyon rozoga, bérelt teherautóval, ami meglepően jól bírta az elképesztően göröngyös utakat. A sofőr gyakorlottan kerülgette a keskeny hegyi úton a sziklaomlásokat, a vízmosások miatti hatalmas gödröket, és a teljesen váratlanul felbukkanó gyalogos zarándokokat, öszvérfogatokat. Mi hátul, a keskeny padokon ülve erősen kapaszkodtunk a kanyarokban, és reménykedtünk abban, hogy ha a láthatóan elég öreg autó ennyi mindent már kibírt, akkor mi is túléljük az utat. 

Aztán megérkeztünk egy kis hegyi faluba. Aprócska házak az óriási hegyek között. Az emberek érdeklődve, barátságosan nézték a különös kis csapatunkat. Öszvéreket béreltünk, és két helybéli kíséretében elindultunk a keskeny, meredeken emelkedő hegyi úton. A táj egyre sivárabb lett. Száraz fűcsomók az út mentén, szürke kövek, és a méltóságteljes, égig érő hegyek körös-körül. A magasabb csúcsok teteje hótól fehérlett, hajnalban szikrázott rajta a Nap fénye. 

Úgy éreztem, hogy az Erő belsejébe megyünk, egyre közelebb egy hatalmas, a földi világot igazgató energiához, amelyik a hegyvonulatokkal egyező, nagy hullámokkal árad innen kifelé. Olyanok voltak a meredeken égbe törő, éles peremű szirtek, mint egy kőbe dermedt, viharos tenger hullámai.

Útközben bordó köpenyes buddhista zarándokokkal is találkoztunk, akik időnként megálltak egy-egy hágó tetején, ahol imazászlók csattogtak a jeges szélben. Hajlongtak, elmondták a szent szövegeiket, és mentek tovább a távoli céljuk felé. 

Aztán lekanyarodtunk egy még keskenyebb és meredekebb ösvényre, amit alig lehetett látni. Mintha csak a sziklás hegyoldalon mentünk volna, kitaposott út nélkül. Kevesen járhattak erre. A hegyek is szorosan körénk záródtak. Aztán az egyik kanyar után megláttuk a kolostor épületét. A meredek hegyoldalra építették, a falai a mélység fölé nyúltak. Olyan volt, mint egy kőből rakott, tornyos fecskefészek. A hozzá vezető út annyira szűk volt, hogy le kellett szállnunk az öszvérekről, mert a lábunk már nem fért volna el a sziklafalnál. Óvatosan mentünk egymás után, és igyekeztünk nem lenézni az oldalt tátongó szakadékba.

A kolostor díszes kapuja kinyílt, ahogy odaértünk. Két borotvált fejű, bordó köpenyes szerzetes hajolt meg némán előttünk. Az egyik a két kísérőnknek intett, és az öszvérekkel az udvar egyik felére hívta őket. A másik szótlanul elvezetett minket egy nagy terembe.

Olyan kísérteties volt a helyzet. Csönd volt mindenhol, csak a szél fújt a falak között. Nesztelen léptekkel ment el mellettünk néhány, lehajtott fejű szerzetes. Senki sem szólt hozzánk, ránk sem nagyon néztek.