2013. szeptember 8., vasárnap

131. Himalája, éjszaka a kolostorban



Egy újabb néma szerzetes megmutatta, hogy hol tölthetjük az éjszakát, aztán majd holnap indulunk Shambalába, a Tanács elé. Két rideg kis szobát kaptunk, egypár matraccal és pokróccal. Az egyik szobába Margaret mama, Judy, Ahmed és Ramón került, a másikba mi, Aaron, Ágnes, én, Jani és az ausztrál öreg. Elég szűken voltunk, de legalább majd melegítjük egymást éjjel a hideg kőfalak között.
Aztán kaptunk vacsorát az ebédlőben, ahol hosszú padokon ültek az asztaloknál a kopaszra borotvált fejű szerzetesek, és csöndben ették kis tálkájukból a főtt rizst, és itták a furcsa ízű, vajas teát.
Mi is szótlanul csatlakoztunk hozzájuk.
Nem igazán értettem, mi a jó ebben az egészben. Az embernek azért vannak szavai, hogy azok segítségével másokkal is megoszthassa a gondolatait, azért van szája, hogy az evésen kívül beszédre is használja. Ezek az emberek meg ülnek itt, magukba nézve, és valamiért nem használják ki azt, amit az élettől kaptak. Miért jobb ebben a világtól távoli kőtoronyban üldögélni, mint odalent élni és élvezni az élet lehetőségeit? Mit ad nekik ez a sziklabörtön, amiért önként beköltöznek ebbe a némaságba?

Este fáradt voltam, de a sok új gondolat meg a búcsúzás közeli ténye nem hagyott aludni. Kimentem a szobából, hogy megkeressem a mellékhelyiséget, és megborzongtam a folyosón a jeges huzattól. Aztán valami távoli hangot hallottam, ami olyan volt, mint a tenger morajlása. Hullámok hangja itt a hegyek között? Elindultam a hang felé.
Abból a nagy teremből jött, ahol fogadtak minket. A mécsesek halványan pislákoltak a nagy Buddha szobor előtt, a füstölők illata most teljesen betöltötte a termet. Ott ültek a földön a szerzetesek szorosan egymás mellett, és különös, nagyon mély torokhangon énekeltek. Az AUM szó ismétlődött újra meg újra, hosszan elnyújtva, hullámozva, magasra felemelkedve majd lesüllyedve, akár egy hatalmas lélegzetvétel. Mintha ezek a hatalmas hegyek itt körülöttünk, a süvítő szél és a távoli tenger mind együtt emelkedett és süllyedt volna a hangokkal. Ez a Föld lélegzete volt. És ezek a napközben olyan szótlan szerzetesek most mintha eggyé váltak volna, egyetlen öblös edénnyé, amiből áradt ez a különös rezgésű hang.
Óvatosan leültem hátul, a fal mellé, behunytam a szememet. Éreztem, ahogy engem is átjár ez a méltóságteljes hullámzás, és együtt lélegzem velük. Ott szólt már bennem is a hang.

Most megértettem azt, hogy ha valaki erre is használhatja a torkát, hogy ilyen rezgést éljen meg vele, akkor tényleg teljesen lényegtelenné válnak az olyan hétköznapi szövegek, hogy „jó napot”, „hogy érzi magát”, „hideg időnk van ma”.

Élveztem, hogy beleolvadok a hangok óceánjába, ugyanúgy, ahogy a szigeten a tenger hullámai ringattak el. Ösztönösen nyílt ki a szám, éreztem a rezgést a mellkasomban, aztán a torkomban, és már belőlem is áradtak a hangok. Feloldódtam, eggyé váltam a többiekkel, a csoport része lettem, én is a zengő edény egy kis alkotóeleme voltam csupán.

Nagyon jó érzés volt.

Aztán úgy pattant fel a szemem, mintha valaki hideg vízzel öntött volna nyakon. Valami vad, mélyről jövő menekülésvágy ugrasztott fel a padlóról, és kirohantam a teremből, végig a sötét folyosón, ki az udvarra, a szabad ég alá. Ha nyitva lett volna a kapu, valószínűleg a kolostorból is kifutok. Így csak megálltam az udvar közepén, kapkodva szívtam be a hideg, hóillatú levegőt, és igyekeztem megszabadulni a füstölők fullasztó emlékétől. Néztem a mélyfekete csillagos eget, és igyekeztem normálissá tenni a légzésemet. Aztán megpróbáltam a gondolataimat is visszahozni a racionális világba.
Itt vagyok, józan vagyok, a magam ura vagyok. Azt tehetem, amit akarok, itt van rá a bizonyíték, ki tudtam jönni a teremből is. Nem szippantott magába a rezgés, nem vette el a saját gondolataimat.
A rettegés, ami valahonnan nagyon mélyről tört fel belőlem, és menekülésre késztetett, most kezdett gondolatokká formálódni. Az rémített meg annyira, hogy azt éreztem, teljesen beleolvadhatnék abba az egységbe, elveszítve a saját akaratomat, a gondolataimat, az önálló cselekvés lehetőségét. És azután már nem tudhatom, hogy amit teszek, az az én döntésem-e, vagy pedig magával vitt a rezgés, a csoport, és én csak tehetetlenül sodródom a tömeg hullámain. 
Ez előhozta azt az emléket Mexikóból, amikor Teotihuacanban, a Nap piramis csúcsán a saját karkötőm foglya voltam. Akkor is rossz érzés volt az a halálos tehetetlenség, a bénultság, de most a múltból felbukkanva még ijesztőbbnek tűnt.
És hiába volt itt olyan jó ez a hangfürdő, ez a feloldódás, ha közben megéreztem a mellette levő szakadék iszonyú mélységét. Azt, hogy az érzésért cserébe önmagamat is elveszíthetem.  Pont olyan volt a kép, ami megjelent bennem, mint a kolostorhoz vezető szűk ösvény. Lehet, hogy a vándornak sikerül rajta ide jutnia, a nyugalomba, békébe, de elég egy rossz lépés, egy pillanatnyi figyelmetlenség, és a semmibe zuhan bele az ember.
És nekem nem volt kedvem vállalni ezt a kockázatot. Ott volt a Parancsnoki karkötővel megélt kudarcom. Nem akartam, hogy egy eszköz vagy egy rítus újra átvegye felettem az uralmat. 

Úgyhogy inkább álltam az udvaron a jeges szélben, a sötétben, józanul. Fáztam, és élveztem, hogy a saját szabad akaratomból didergek idekint.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése