Egy újabb néma
szerzetes megmutatta, hogy hol tölthetjük az éjszakát, aztán majd holnap
indulunk Shambalába, a Tanács elé. Két rideg kis szobát kaptunk, egypár
matraccal és pokróccal. Az egyik szobába Margaret mama, Judy, Ahmed és Ramón
került, a másikba mi, Aaron, Ágnes, én, Jani és az ausztrál öreg. Elég szűken
voltunk, de legalább majd melegítjük egymást éjjel a hideg kőfalak között.
Aztán kaptunk
vacsorát az ebédlőben, ahol hosszú padokon ültek az asztaloknál a kopaszra
borotvált fejű szerzetesek, és csöndben ették kis tálkájukból a főtt rizst, és
itták a furcsa ízű, vajas teát.
Mi is szótlanul
csatlakoztunk hozzájuk.
Nem igazán
értettem, mi a jó ebben az egészben. Az embernek azért vannak szavai, hogy azok
segítségével másokkal is megoszthassa a gondolatait, azért van szája, hogy az
evésen kívül beszédre is használja. Ezek az emberek meg ülnek itt, magukba
nézve, és valamiért nem használják ki azt, amit az élettől kaptak. Miért jobb
ebben a világtól távoli kőtoronyban üldögélni, mint odalent élni és élvezni az
élet lehetőségeit? Mit ad nekik ez a sziklabörtön, amiért önként beköltöznek
ebbe a némaságba?
Este fáradt
voltam, de a sok új gondolat meg a búcsúzás közeli ténye nem hagyott aludni.
Kimentem a szobából, hogy megkeressem a mellékhelyiséget, és megborzongtam a
folyosón a jeges huzattól. Aztán valami távoli hangot hallottam, ami olyan
volt, mint a tenger morajlása. Hullámok hangja itt a hegyek között? Elindultam
a hang felé.
Abból a nagy
teremből jött, ahol fogadtak minket. A mécsesek halványan pislákoltak a nagy
Buddha szobor előtt, a füstölők illata most teljesen betöltötte a termet. Ott
ültek a földön a szerzetesek szorosan egymás mellett, és különös, nagyon mély
torokhangon énekeltek. Az AUM szó ismétlődött újra meg újra, hosszan elnyújtva,
hullámozva, magasra felemelkedve majd lesüllyedve, akár egy hatalmas
lélegzetvétel. Mintha ezek a hatalmas hegyek itt körülöttünk, a süvítő szél és
a távoli tenger mind együtt emelkedett és süllyedt volna a hangokkal. Ez a Föld
lélegzete volt. És ezek a napközben olyan szótlan szerzetesek most mintha eggyé
váltak volna, egyetlen öblös edénnyé, amiből áradt ez a különös rezgésű hang.
Óvatosan leültem
hátul, a fal mellé, behunytam a szememet. Éreztem, ahogy engem is átjár ez a
méltóságteljes hullámzás, és együtt lélegzem velük. Ott szólt már bennem is a
hang.
Most megértettem
azt, hogy ha valaki erre is használhatja a torkát, hogy ilyen rezgést éljen meg
vele, akkor tényleg teljesen lényegtelenné válnak az olyan hétköznapi szövegek,
hogy „jó napot”, „hogy érzi magát”, „hideg időnk van ma”.
Élveztem, hogy
beleolvadok a hangok óceánjába, ugyanúgy, ahogy a szigeten a tenger hullámai
ringattak el. Ösztönösen nyílt ki a szám, éreztem a rezgést a mellkasomban,
aztán a torkomban, és már belőlem is áradtak a hangok. Feloldódtam, eggyé
váltam a többiekkel, a csoport része lettem, én is a zengő edény egy kis
alkotóeleme voltam csupán.
Nagyon jó érzés
volt.
Aztán úgy pattant
fel a szemem, mintha valaki hideg vízzel öntött volna nyakon. Valami vad,
mélyről jövő menekülésvágy ugrasztott fel a padlóról, és kirohantam a teremből,
végig a sötét folyosón, ki az udvarra, a szabad ég alá. Ha nyitva lett volna a
kapu, valószínűleg a kolostorból is kifutok. Így csak megálltam az udvar közepén,
kapkodva szívtam be a hideg, hóillatú levegőt, és igyekeztem megszabadulni a
füstölők fullasztó emlékétől. Néztem a mélyfekete csillagos eget, és igyekeztem
normálissá tenni a légzésemet. Aztán megpróbáltam a gondolataimat is
visszahozni a racionális világba.
Itt vagyok, józan
vagyok, a magam ura vagyok. Azt tehetem, amit akarok, itt van rá a bizonyíték,
ki tudtam jönni a teremből is. Nem szippantott magába a rezgés, nem vette el a
saját gondolataimat.
A rettegés, ami
valahonnan nagyon mélyről tört fel belőlem, és menekülésre késztetett, most
kezdett gondolatokká formálódni. Az rémített meg annyira, hogy azt éreztem,
teljesen beleolvadhatnék abba az egységbe, elveszítve a saját akaratomat, a
gondolataimat, az önálló cselekvés lehetőségét. És azután már nem tudhatom,
hogy amit teszek, az az én döntésem-e, vagy pedig magával vitt a rezgés, a
csoport, és én csak tehetetlenül sodródom a tömeg hullámain.
Ez előhozta azt
az emléket Mexikóból, amikor Teotihuacanban, a Nap piramis csúcsán a saját
karkötőm foglya voltam. Akkor is rossz érzés volt az a halálos tehetetlenség, a
bénultság, de most a múltból felbukkanva még ijesztőbbnek tűnt.
És hiába volt itt
olyan jó ez a hangfürdő, ez a feloldódás, ha közben megéreztem a mellette levő
szakadék iszonyú mélységét. Azt, hogy az érzésért cserébe önmagamat is
elveszíthetem. Pont olyan volt a kép,
ami megjelent bennem, mint a kolostorhoz vezető szűk ösvény. Lehet, hogy a
vándornak sikerül rajta ide jutnia, a nyugalomba, békébe, de elég egy rossz
lépés, egy pillanatnyi figyelmetlenség, és a semmibe zuhan bele az ember.
És nekem nem volt
kedvem vállalni ezt a kockázatot. Ott volt a Parancsnoki karkötővel megélt
kudarcom. Nem akartam, hogy egy eszköz vagy egy rítus újra átvegye felettem az
uralmat.
Úgyhogy inkább
álltam az udvaron a jeges szélben, a sötétben, józanul. Fáztam, és élveztem,
hogy a saját szabad akaratomból didergek idekint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése