A gondolat olyan
erősen jelent meg a fejemben, hogy biztos voltam benne, mindketten
meghallották. És valóban, már mozdultak is. Ágnes leszakította a nyakából az
ezüst nyakláncát, és egy gyors mozdulattal a karkötőm köré tekerte. A kis
borostyán szitakötőn felragyogott a vörös fény, ahogy Aaron kardja kigyúlt
köztünk. Aztán éles fájdalom hasított a csuklómba, egy villanásra elsötétedett
minden, de nem hagytam, hogy a kín leteperjen.
A hátam mögül
Sergio vad káromkodását hallottam, aztán pisztolylövések fülsiketítő
dörrenéseit közvetlenül mellettem. Aaron válla megrándult, és éreztem, hogy rám
dől, a testével véd a becsapódó golyóktól.
Közben
hisztérikus hangon szirénázni kezdett a fejemben a Parancsnoki karkötő, a sötétség
helyett vakító fehér fényt láttam, és a kezemen éreztem az elviselhetetlen
forróságot. Aztán a testemben, a fejemben nagy dübörgés és remegés kezdődött,
mintha világok feszültek volna egymásnak, végül egy nagyon nagy csattanás, akár
egy villámcsapás, egy végső kisüléssel lezárta a harcot.
Csönd lett belül.
Elmúlt minden fájdalom, csak a kezem felől éreztem egy sajgó kis lüktetést. De
ez semmi sem volt az eddigiekhez képest.
Valaki üvöltött.
De nem én voltam. Ahogy a szemem elől elhalványult a fényesség, az itteni Őrzőt
láttam a lábamnál a földön fetrengve, és üvöltve fogta a bal kézcsonkját. A
kézfeje és a karkötője hiányzott. A saját karomra néztem. Az én kézfejem helyén
is csak egy üszkös csonk volt. De a csuklómon ott volt a dupla karkötő, Aaron
kardjával összeforrasztva.
A két spirál
egymás felé fordulva, egymást kiegészítve kanyargott a vastag fémpánton, köztük
meg-megcsillant Ágnes nyakláncának beleolvadt ezüstje.
Aaron a földön
feküdt, körülötte vértócsa nőtt egyre nagyobbra. Az ingén több golyó ütötte,
vöröslő lyuk. Mellette Ágnes térdelt, és félelem nélkül nézett szembe a dühtől
tajtékzó Sergio pisztolyával.
- Ezért
megfizettek, ti mocskok, ezt nem tehetitek meg velem! – és újra meghúzta a
ravaszt.
A dörrenéssel egy
időben robbant körénk a pajzs. Sergio a terem túlsó végébe repült, keresztül a
nagy asztalon, magával sodorva középről az üres kupákat. Az eltérített golyó az
ablaküveget törte ki, és elszállt a hegyek felé. A pajzs ereje az itteni Őrzőt
és a többieket is a falhoz nyomta.
Csökkentettem az
energiát, és a pajzsot visszahúztam hármunk köré.
Az ajtón
biztonsági emberek rohantak be. Sergio üvöltözött nekik valamit, de nem volt
sok értelme a szavainak. Közben ő is rájött, hogy az igazat nem mondhatja el.
Nem érdekelt, mi
történik körülöttünk. A pajzs biztonságosan védett minket. Aaron mellé
térdeltem, és föléje hajoltam. Nehezen, hörögve lélegzett, az inge csupa vér
volt. Felnézett rám, megmarkolta a kezemet:
- Ez ügyes húzás
volt – mosolygott rám, és a szája sarkán vér buggyant ki. – Jó csapat vagyunk
mi hárman.
- Igen –
bólintottam elégedetten. – Igazi, jó csapat.
Ágnesre néztem. Ő
is mosolygott. Aztán elkezdett erősödni körülötte a jól ismert, rózsaszínű
ragyogás, beborította őt és Aaront. Kényelmesen elhelyezkedtem a padlón, nem
foglalkoztam a teremben zajló nyüzsgéssel. Csak néztem a gyönyörű fényben
derengő két alakot előttem. Aztán a rózsaszín burok kicsit megnőtt, beborította
a csuklómat is, majd lassan visszahúzódott és elhalványult. A bal kézfejem épen
bukkant ki a fényből. És ott csillogott rajta a dupla karkötő. Pontosabban a
valamikori eredeti karkötő.
Az Egész, ami
egykor széttörött. És amit mi most összeforrasztottuk. Mert jó csapat vagyunk
így együtt.
Ültünk hárman a
pajzs biztonságában, a mosolygó Ágnes, a meggyógyult Aaron és én.
És büszke voltam
magamra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése