Másnap a reggeli
után a parancsnok megbeszélésre hívott minket. Azt mondta, már közel van
Shambala bejárata, gyalog megyünk majd a hegyi ösvényen. Velünk jön a kolostor
vezetője, a láma is. Ő a Hegyek népéhez tartozik, a Bölcsek közé. Már régóta
nem vettek részt a Tanácsban, mert amióta a Főnixeknél a Pusztítók kerültek
túlsúlyba, értelmetlennek tartották a tanácskozást. A Főnixek szinte mindig
keresztülvitték az akaratukat, és ezekkel a döntésekkel a Bölcsek nem akartak
közösséget vállalni. De most ők is tudni akarják, mi lesz a csoportunk sorsa.
Azt mondta, hogy
Rhea már kiléphet Judy testéből, innen a saját alakjában is el tud jönni velünk
a célig. Judy persze nagyon elkeseredett, azt remélte, hogy ő is eljöhet a
titokzatos Shambalába. De a parancsnok nem foglalkozott vele. Rheát szólította,
aki lassan kibontakozott Judyból. Furcsa volt látni, ahogy megjelent a valódi
alakjában, hiszen ez volt mindannyiunk igazi kinézete is. Csak mi még a földi
öltözékünkben álldogáltunk itt. Rájöttem, hogy már egészen hozzászoktam ehhez a
hosszúkás, merev formához, amiben most élek, pedig eleinte olyan esetlennek
éreztem benne magamat.
Judy kicsit
szédült, Rhea még elég gyenge volt. A parancsnok elkísérte őket a lámához, aki
valamilyen módszerrel megkezelte őket, és egy fél óra múlva már mindketten
sokkal energikusabban jöttek vissza.
Búcsúzóul Judy
könnyek között ölelgetett sorra mindenkit. Ágnessel megígértette, hogy ha ez
itt befejeződik, akkor megírja neki, hogy mi történt. Azt mondta, élete
legcsodálatosabb élménye volt ez az idő, amit velünk tölthetett, és soha nem
fog minket elfelejteni. Aztán az öszvéreket vezető két korábbi kísérőnkkel
visszaindult a faluba az úton. Integetett, amíg be nem csukódott mögötte a
kolostor kapuja.
Mi is elindultunk
a láma vezetésével, a parancsnokkal és az itteni társunkkal kiegészülve. Nem a
nagykapun mentünk ki, hanem a kolostor épületének a túlsó végén, ahol egy szűk
ajtó nyílt felfelé, a meredek hegyoldalra. Aki erre akart menni, az csak a
kolostoron áthaladva tehette meg. Valójában a kolostor épülete volt a kapu a
titkos ösvényhez.
Hideg szél volt,
és nem volt egyszerű a sziklák között lépegetni. Mégis mindegyikünk jól haladt
felfelé, Margaret mama, az ausztrál öreg és a kolostorbeli szerzetes is. Ő a
botját is alig használta. Itt már mintha az ösvény vitt volna minket, akár egy
mozgólépcső, az energia emelte a lábunkat.
Az egyik
sziklatömb mögött kanyarodott az út, és egy szűk barlangba torkollott.
Beléptünk a sötétbe, de pár méter után már derengett a fény a túloldalról, és
aztán végre megérkeztük az utolsó állomáshoz, az utazásunk végére, Shambalába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése