Ausztráliába repültünk, az Uluru nagy kőtömbjéhez, át a
Föld túlsó oldalára. Kényelmes helyünk volt, mert Richard az első osztályra
vette meg nekünk a jegyeket.
Hosszú volt az út, és mindenki nagyon csendesen ült a
gépen. Jani nem kritizálta már a repülőgépeket, Judy nem lelkendezett folyton a
csodás kilátás miatt. Margaret mama az ölébe ejtett kézzel csak nézett maga
elé. Ahmednek és Ramónnak csukva volt a szeme, de időnként mindketten
felpillantottak. Ők sem aludtak. Csend volt a kis társaságunk körül, de feszült
csend.
Aaron és Ágnes voltak köztünk a legnyugodtabbak. Békésen
ültek, és fogták egymás kezét. De már nem szorították olyan görcsösen, mint
korábban. Aaron arcán sem volt már olyan nagy a feszültség. Ők ketten
megoldottak valamit. Letettek egy régi terhet.
Mi meg azt sem tudtuk pontosan, hogy mit is cipelünk
magukkal. Mit fog szólni a Tanács a karkötők adatgyűjtéséhez? Milyen feladatot
hajtottunk végre? És vajon végrehajtottuk? Miért jöttünk ide? És vajon szabadon
elmehetünk-e?
És én vajon el akarok-e menni innen?
Nem akartam elveszni a belső kétségeim között. Nem volt
kedvem olyan problémákon agyalni, amiknek úgysem tudhattam a megoldását.
Nem akartam gondolkozni, úgyhogy bekapcsoltam az előttem
levő kis monitort, és elkezdtem egy filmet nézni. Gondoltam, gyűjtök még egy
kis információt arról, hogyan élnek és gondolkoznak az emberek ezen a bolygón.
A címe alapján egy egyszerű, hétköznapi filmre
számítottam. Kedves, normális emberek beszéltek, tettek-vettek benne eleinte.
Aztán egyszer csak katonaruha került rájuk, és ölni kezdték egymást. Dermedten
ültem a székben, és nem voltam képes levenni a szememet a monitorról.
Amikor Sergio ott, a valóságban embereket lőtt le
előttem, tudtam, hogy ez szörnyűség. De azt hittem, ez csak az ő bűne. A
Pusztítók kegyetlen játszmája. És tudtam, hogy mellettük ott vannak valahol a
Teremtők is, akik kiegyenlítik a hatást. Azt hittem, ebben a világban megvan az
egyensúly.
De most a filmben láttam azt, amikor tömegek őrülnek meg,
és tömegeket gyilkolnak le. Láttam, hogy ez az embertömeg mire képes. És ők nem
Pusztítók voltak, hanem hétköznapi emberek. Olyanok, mint bárki itt a repülőgépen,
az utcán, mint bármelyik turista, akikkel eddig találkoztunk. Ez az ember,
ennek a bolygónak a lakója, ha belekerül egy felülről irányított nagyobb
csoportba, akkor képes feladni a józan gondolkodását, a szabad döntését, és
hagyja, hogy ez a gyilkos program öldöklő zombivá változtassa. Sőt, néha még
élvezi is, hogy végre felelősség nélkül, önkontroll nélkül pusztíthat.
Hideg lett bennem, ott a mellkasom közepén. Jeges hideg.
És arra gondoltam, lehet, hogy nem véletlenül
választottam ezt a filmet. Ha eddig nehéz volt a döntés, a búcsú, ezek a képek
most sokat segítettek. Nem akarok egy olyan nép tagja lenni, amelyik bármikor
besorozhatna engem is egy ilyen megvadult tömegbe. Se tettese, se áldozata nem
akarok lenni egy zombiháborúnak.
Az adatok, amikért jöttünk, megvannak. Majd otthon a népem
eldönti, hogy mit kezd velük.
Hamarosan hazamegyünk. Remélem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése