132. Himalája, éjszakai beszélgetés a kolostorban

Amikor már minden tagom remegett, és nem éreztem csábítónak a nagyteremből kiszűrődő békés morajlást, a sötét folyosókon óvatosan tapogatózva visszamentem a szobánkba.

A többiek már aludtak. Aaront kivéve, aki a falnak vetett háttal ült a földön az egyik matrac szélén. Mellette Ágnes két takaróba burkolózva szuszogott, Aaron az övét is odaadta neki, hogy ne fázzon a hideg szobában.

Leültem Aaron mellé, aki kicsit arrébb húzódott, hogy én is a matracra férjek. Magamra húztam a takarómat, aztán egy ideig csak csöndben néztük Aaronnal az ablakon át a Hold kerek korongját, ahogy lassan felemelkedett a csipkés hegygerinc mögül.

- Mi a baj? – kérdezte Aaron, mikor a Hold fénye már betöltötte a kis szobát.

Ez most jólesett, ez a kérdés. Az, hogy érzi, hogy feszít valami, és segít, hogy meg tudjak szólalni. Mert igazából megfogalmazni sem tudtam, hogy mi az a probléma, ami itt kavarog bennem. Úgyhogy egyszerűen elmeséltem, ami történt, a hangokat, a teljesen elborító rezgést, a menekülést az udvarra, a rettegést, és aztán a Nap piramisától hozott félelmet is.

Aaron hallgatott. Néztem a távoli hegycsúcsokat az ablakon át, és közben újabb gondolatok formálódtak bennem. Jó volt őket kimondani, mert egymást szülték a szavak, kezdtem érteni azt a gondolat-gubancot, amiben belül elvesztem eddig.

Meg tudtam fogalmazni, hogy itt, ebben a békés közegben egyszer csak összekapcsolódott bennem az előbbi nyugodt tömeg képe azzal a vad hordával, amit a repülőgépen a háborús filmben láttam. Ott is egyenként értelmes emberek álltak össze, és aztán őrült zombikká váltak. Mi a különbség a csoportok között? Az eszme, a cél látszólag a filmben is helyes volt, de aztán mégis öldöklés lett a vége. És mi a biztosíték arra, hogy egy összeolvadó csoportból nem lesz agymosott tömeg? Mert attól kezdve mindegy, hogy milyen célt követnek, nem az ember cselekszik, hanem egy program. És egy program bármikor az élet ellen fordulhat. Más emberek ellen, önmaguk ellen, pusztító, önpusztító tettekbe viheti őket, ők meg csak sodródnak, miközben egy letarolt világ marad utánuk.

- Látom, a végére filozófus lettél – mondta Aaron, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Aztán átkarolta a vállamat ugyanúgy, mint Egyiptom után, ott a sivatagi éjszakában. Jó érzés volt. Az emléktől megremegett a mellkasom közepén valami. Mintha nagyon-nagyon régen lett volna, amikor elindultunk erre a hosszú útra, aminek most itt vagyunk az utolsó állomásánál.  

- Jó, hogy ilyen komoly gondolataid vannak. Ezekre a helyzetekre nincsenek tökéletes, egységes megoldások, mindenkinek magának kell megtalálnia a saját válaszait. Sokfélét mondanak a vallások, a racionális elvek, és mást-mást tartanak helyesnek a különböző népek. Én azt tudom neked elmondani, amiben én hiszek. Ez olyan Harcos-nézőpont. Egy Harcos szempontjából a csoport kétféle lehet: csapat vagy csorda. A csapatban szívesen részt veszünk, de a csordába nem állunk be a marhák vagy birkák közé.

A csorda vagy nyáj az a csoport, ahol egyetlen irányító erő van, magasan a tagok feje fölött. Ez lehet a vezérbika, a vezérürü, vagy csak a kolomp hangja a nyakán. Általában egy karizmatikus vezető az, aki átveszi a döntés és a gondolkodás terhét a követőitől. Majd ő eldönti helyettük, hogy mi a helyes és mi a helytelen, megkíméli őket a tévedéstől és a kétségektől. Ilyenek a vallási szekták. Ott a vezető a felelős a tagok lelki üdvéért, ő a közvetítőjük az ég felé, csak rajta keresztül juthatnak a mennyországba, minden más út a biztos elkárhozáshoz vezet. Ezért bűnné válik a másként gondolkodás, a kritika, a szabad véleménynyilvánítás. A csordához éppen azért csatlakoznak a tagok, mert ezek hiányoznak belőlük, és itt végre nincs is rá szükségük. Merev szabályoktól kapják a biztonság és a kiválasztottság látszatát. Nem könnyű bekerülni az egyetlen igazinak hirdetett nyájba, teljes elköteleződést és alárendelődést kell érte vállalni. És ha már bent van az ember, akkor szinte lehetetlen kilépni, hiszen a távozás a vezető kudarca lenne, amit nem engedhet meg. Itt nem lehet más gondolat, csak az, ami egyezik az övével, nincs más alternatíva és nincs más igazság, csak az általa hirdetett egyetlen.

De ez nem csak a szektákra jellemző. Politikai pártok, munkahelyi csoportok, baráti társaságok is ugyanígy működhetnek, ha a tagok az istenné emelt vezetőt követik a biztonság vagy a haszon reményében, saját gondolatok és felelősségérzet nélkül. Akár a marhák vagy a birkák.

Lehet úgy is nagy csorda egy tömeg, hogy nem egy ember, hanem egy eszme vezérli őket. A kolompot követik, egy szépen csengő hangot. Ekkor az eszmének adják oda az önállóságukat, a szabad választási lehetőségüket, a mérlegelés képességét. És főleg az egyéni felelősségüket. Megteszik, amit az eszme kér tőlük, követik a kolomp hangját akkor is, ha az a szakadékba hívja őket, vagy a másik ember életét kéri tőlük.

Aztán amikor egy csorda elől eltűnik a vezér, vagy valamiért kifordul az eredeti értelméből az eszme, akkor a tömeg megőrül. Nincs saját gondolata, nincs felelősségérzete, csak a józan ész kontrollja alól kiszabadult vad ösztön tombol benne. És akkor pusztító zombivá válik. Veszett birkanyájjá, akik egymást is széttépik, vagy tomboló marhacsordává, akik mindent földúlnak maguk körül, és fertőző csürheként társadalmakat tehetnek tönkre.

A csapat ennek az ellenkezője. Ott a tagok megőrzik az önállóságukat, a szabad akaratukat, és egyéni felelősséget éreznek minden tettükért. Nem takaróznak azzal, hogy ezt ők parancsba kapták, mert nem is fogadnak el parancsot. Csak azt teszik meg, amit helyesnek tartanak, és mindig megteszik azt, amit helyesnek gondolnak, akkor is, ha ezzel a csapat többi tagja nem ért egyet. Ilyenkor legfeljebb kilépnek a közösségből, és megpróbálnak olyan csoportot találni, amivel egyezik a véleményük. Nem hagyják magukat korlátozni, se befolyásolni. Nem adják át az életük feletti irányítást. Azért vannak együtt, mert hasonló dolgokat akarnak megvalósítani, azonosak a céljaik, ugyanazért küzdenek, vagy ugyanazt védik, mint a többiek a csoportban. Ez is lehet vallási közösség, politikai célokért küzdő csoport, vagy csak egy alkalmilag összeállt kis csapat. De ezek sosem merev, zárt rendszerek. Bárki szabadon beléphet, ha megfelel neki a csapat célkitűzése, és bármikor szabadon távozhat, ha más utat talál magának.

Amikor az igazi Harcosok egy csatában, egy hadsereg tagjaként látszólag engedelmeskednek a hadvezér parancsainak, valójában akkor is szabad akaratukból teszik. Azért, mert elfogadják, hogy abban a helyzetben a vezetőjük a tapasztalata miatt pontosabban tudja, hogy mi a legjobb megoldás. És ezt is csak addig teszik meg, amíg az utasítás nem ellenkezik a saját elveikkel.

A pusztító háborúkban, az öldöklésben csak a csordák vesznek részt. A valódi Harcos a célért küzd, és csak legyőzni akarja azt, aki akadályozza a feladatában, de nem akarja megsemmisíteni. A veszett csorda viszont cél nélkül, csak a pusztításért, a másik szenvedését élvezve, a maga erejét fitogtatva is gyilkol.

Ha így nézed a történelmet, nem sok csapatot találhatsz benne, de annál több megvadult csordát. Függetlenül attól, hogy milyen szentnek hangzott az eredeti cél, vagy milyen civilizáltnak látszott az a társadalom, ami aztán kitermelte a maga pusztító és önpusztító csordáját. Ezek a nyájak illúziókat követnek, légvárakat emelnek, agymosott birkákat gyártanak az emberekből, és egy idő után törvényszerűen összeomlanak, romokat és szennyet hagyva maguk után. A világot az önállóan cselekvő emberek és a csapatok építik és tartják fenn. Ők azok, akik előrébb viszik az egész fejlődést. Csak belőlük általában kevesebb van, mint a marhákból és a birkákból.

Aaron elhallgatott. Ültünk ott, és a gondolatok lassan egy stabil rendszerré álltak össze bennem. Nem akartam csoportokat kategorizálni, nem akartam mások felett ítélkezni. De végre megértettem a saját félelmeimet, és a helyükre tudtam rakni az érzéseimet.

Már tudtam, miért zavart ennyire a tehetetlenség, amit a karkötő kényszerített rám. Tudomásul vettem, hogy most erősebb nálam, de legalább tisztában voltam azzal, hogy mi ez a helyzet. Egyelőre a Parancsnoki karkötő eszköze vagyok, a rabja vagyok, amikor a saját programja szembekerül az én akaratommal. A cselekvési lehetőségemet elveheti addig, amíg bilincsként a karomon van. De a gondolataim szabadságát már nem adom neki. A félelem már nem fog megbénítani. A véleményem lehet más, és amint megszabadulok ettől a feladattól, újra önállóan cselekedhetek. Nem kell egyetértenem semmivel, még egy Parancsnoki karkötővel sem, és nem kell magamra kényszerítenem mások véleményét, még ha az a népem egyik tagjától származik is.

Szabad ember vagyok, és megválaszthatom, melyik csapattal akarok együttműködni. És belőlem nem lesz egy csordában kérődző bamba marha.

Na, ez az utolsó gondolat olyan jól hangzott, hogy egészen felvidultam tőle. És miután mindezt ilyen jól megbeszéltem magammal, Aaron vállára dőlve nyugodtan elaludtam.