Hát ez csodálatos. Ha mindezt nem Sergio teremti meg nekünk,
akkor most a bennem tomboló kínoktól függetlenül is örömtáncot lejtenék.
Persze, így is nagyon örültem, de azért fura volt Sergiót jófiúnak látni.
Valahogy nem passzolt hozzá. Pedig most illene köszönetet mondani neki, és nagy
hálát érezni iránta, hiszen nélküle egyikünk sem élne már.
Na, mindegy, még
egy köszönömöt is hajlandó vagyok kicsikarni magamból, csak menjünk már innen,
hátha szűnik ez a fájdalom bennem. Talán, ha elhagyjuk ezt a völgyet, leáll
végre ez a vacak karkötő. Nem is értem, mit akar még, megvan minden információ,
viheti haza, velem együtt. Csak vegyék már le rólam, nem akarok többé ilyen
nagy feladatot. Maradok egyszerű pilóta, olyan, mint Jani, tökéletesen megfelel
nekem annyi felelősség, ami egy űrhajó vezetésével jár.
Közben a
tanácstagok sorra kezet fogtak velünk, üdvözletüket küldték a népünknek, és
aztán nagy beszélgetésbe merülve, megkönnyebbülve elhagyták a termet. Látszott,
hogy ők is örülnek, hogy nem kellett halálos ítéletet hozniuk.
A biztonságiak is
kimentek. A Kentaurok képviselője azt mondta, hamarosan iderendelik nekünk az
űrhajót. Mivel ennek a völgynek egy olyan erőtere van, ami láthatatlanná teszi
a földi műszerek elől, az űrhajó leereszkedhet egészen alacsonyra, és közvetlenül
a völgyből a fedélzetére tud venni minket. Aztán mehetünk is.
Nagyszerű, csak
jöjjön minél előbb, mielőtt elveszítem a maradék tudatosságomat is ebben
fájdalmas lüktetésben.
Utáltam ezt a
fájdalmat, mert megnehezítette, hogy átéljem a búcsúzás minden érzését. De
valójában még jó is volt, mert ez mellett tényleg meg se kottyant az a bánat,
hogy nem fogom látni többet Aaront és Ágnest. Bár ahhoz képest, hogy nemrég még
az életemtől is búcsúztam, nem csak tőlük, igazából nem is volt min szomorkodnom.
Szóval szép az
élet.
De mi a fenét
keres ebben a szép életben Sergio?
A teremben már
csak mi maradtunk. A csoport tagjai Aaronnal és Ágnessel, és itt volt Sergio,
meg az itteni Pajzsok népének a képviselője.
Ő nagyon dühös volt, látszott, alig várja, hogy a többi tanácstag
elmenjen, mert valamit mondani akar Sergiónak.
Sergio viszont
nagyon elégedetten vigyorgott. Nagyon-nagyon elégedetten.
Nem tetszett ez a
vigyor. Nagyon hasonlított a mexikói arckifejezéséhez. Persze ahhoz, amit még
jóval azelőtt vágott, mielőtt legurult volna a feje a lépcsőkön.
Győztes vigyor
volt.
Mit győzött le? A
Tanács korábbi véleményét? De miért örül ennek ilyen nagyon? Vagy azt várja,
hogy most hálálkodjunk neki? És az előzmények után tudhatja, hogy az ember
nehezen mond köszönetet annak, akinek pár napja levágta a fejét. Ezt a
győzelmet ünnepli magában?
Jó lett volna ezt
megbeszélni Aaronnal, de a lüktető fájdalomtól szólni sem tudtam már.
Menjünk innen,
hol az az űrhajó!
Közben az itteni
Őrző kiabálni kezdett Sergióval. A nagy zajtól végképp kiakadt bennem a
fájdalomtűrő műszer, összegörnyedve a padlóra roskadtam, és befogtam a fülemet,
hogy csökkentsem a hangerőt. Annyit még így is hallottam, hogy az Őrző
valamilyen szerződést kér számon Sergión, és egy bekövetkező katasztrófáról
beszél.
Sergio hangosan
felröhögött.
Ez annyira a
régi, ismerős, gonosz Sergio hangja volt, hogy felkaptam a fejemet, és figyelni
kezdtem.
Aaron már ott
állt Sergio előtt. Két kézzel szorította a nyakát, és közvetlen közelről
sziszegte az arcába a kérdést:
- Mit csináltál,
te rohadék?
Sergio nem
védekezett, leengedett kézzel, teljes nyugalommal hagyta, hogy Aaron a torkát
szorongassa. Elégedetten nézett rá a régi, csörgőkígyó vigyorával:
- Mit is
csináltam? Ha jól emlékszem, az előbb mentettem meg majdnem egy tucatnyi
életet. Ja, és most jut eszembe, hogy úgy mellékesen halálra ítéltem nagyjából
hatmilliárd embert. Nekünk, Pusztítóknak igazán szép, hosszú aratásunk lesz. És
gondoskodtam róla, hogy a kis barátnőddel ti is élvezhessétek a műsort, amigo.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése