130. Himalája, a kolostorban

Álltunk a terem közepén. Az egyik falnál nagy, díszes Buddha szobor üldögélt csukott szemmel, előtte mécsesek égtek, és füstölők parázslottak. Az illatuk betöltötte a termet. 

Aztán bejött három, öregnek tűnő szerzetes. Az egyik alaposan végignézett minket, sorban szemügyre vette a karkötőinket. Megtorpant Aaron és Ágnes előtt, kissé csodálkozva felhúzta a szemöldökét, de nem kérdezett semmit. Bólintott a másik kettőnek, aztán szó nélkül kiment.

A két itt maradó közül az alacsonyabb meghajolva, egy botra támaszkodva állt, keskeny szeme alig látszott ki a ráncokkal mélyen barázdált arcából. De azért elég élénken csillogtak azok a szemek. A teste nagyon öreg lehetett, de belül eleven volt. A csuklóján egy kopott, régi, kék köves karkötő volt, kicsit más díszítéssel, mint itt a többieknek a csapatból.

A másik is idős volt, de ő egyenesen állt, és komolyan nézett minket. A zártnak tűnő arcán mintha meglepetés vagy meghökkenés tükröződött volna, bár igyekezett ezt titkolni. Az ő karkötője a miénkhez hasonlított, de több kő volt rajta, bár az enyémnél, a Parancsnoki karkötőnél nem volt díszesebb.

Szerencsére végre meg is szólalt, mert már kezdett elegem lenni a némajátékból. A hangja tompán kongott az üres falak között.

- Üdvözlünk titeket a kolostorban. Nem reméltük, hogy mindannyian épségben ideértek. Én voltam az űrhajó parancsnoka, és most örülök, hogy újra láthatom a teljes legénységet. 

Hát, gondoltam magamban, ez az öröm nem nagyon sugárzik róla. Az is lehet, hogy ez az emberi test, amiben most tartózkodik, elszokott az élete során az érzelemnyilvánítástól. Viszont én sem voltam túl vidám. Persze, lehet, hogy a búcsúzás miatti hangulatom csak. Bár a parancsnokot az űrhajón se nagyon kedveltük. Hozzánk képest túl zárkózott volt, általában a kabinjában vagy a vezérlőteremben volt, és nem vett részt a közös étkezéseken sem.

A lényeg, hogy ő is megvan. Tényleg teljes a csapat.

Azt mondta, hogy a másik, idősebb szerzetes már régóta itt él, és most ő is visszajön velünk. Én megkérdeztem, hogy pontosan mióta van itt, és mit csinált, de a parancsnok csak rám nézett úgy, ahogy az űrhajón is szokott, amikor túl sokat kérdezősködtem a pilótától. Ez ismerős pillantás volt. Kezdtem magamat újra kis, okvetetlenkedő gyakornoknak érezni.

De ekkor zizegve beindult a kezemen levő karkötő. A parancsnok most már leplezetlen csodálkozással és rosszalló homlokráncolással nézett engem.

- Hogyan került hozzád a Parancsnoki karkötő?

Röviden elmondtam, hogyan találkoztam Ágnessel és Aaronnal, hogy elmentünk a lezuhant űrhajó roncsához, és a karkötőt felhoztuk a tóból. Aztán pedig együtt bejártuk a világot a többiekért. És közben úgy éreztem, mentegetőznöm kell amiatt, hogy sikerült túlélnem ezeket a helyzeteket. Ó, bocs, hogy élek, és összeszedtem a csapatot, miközben a valódi parancsnokunk itt ücsörgött békésen a kolostorban. Most mi van, nem kellett volna életben maradnunk?

Lassan gyűlni kezdett bennem az indulat. Úgy tűnt, a parancsnok tudta, hogy ez veszélyes küldetés lesz, csak nekünk nem szólt róla senki. Ez a titkolózás nem volt jellemző a népemre. Mi ez az egész? Mibe kevertek bele minket?

A parancsnok és az öreg szerzetes sokatmondó pillantást váltott egymással. De persze az én kérdéseimre egyikük sem válaszolt. A parancsnok csak annyit mondott, hogy igazán meglepő teljesítmény volt ez tőlem. 

Micsoda? Jó, nem vártam hősi érdemrendet, de azért annyival elintézni az eredményemet, hogy meglepő volt? Na ne már!

Szívesen feleltem volna neki valami igazán meglepőt, de a parancsnok még folytatta. Aaronnak azt mondta, hogy nem kellett volna beleavatkoznia más népek dolgába. Felesleges volt az életét kockáztatnia, nélküle is megoldódott volna a helyzet. És kár volt egy Angyal sorsát is belekeverni ebbe a történetbe.

Aaron arca rezzenéstelen maradt. Megbiccentette a fejét, és csak annyit mondott: 

- Megértettem. – De ezt nem katonásan mondta, nem is belenyugvóan, hanem olyan hangsúllyal, mintha egy gyengeelméjű embernek hagyná jóvá a véleményét. Vagyis a válasz valójában úgy hangzott, hogy: - Hülyékkel nem vitatkozom.

Na, ez tetszett. Annyira, hogy én is megismételtem, igyekeztem hasonló hangsúllyal mondani:

- Én is megértettem. – Jó volt, mert ebbe nem lehetett belekötni. Nem voltam szemtelen, nem vitatkoztam. De azért az én válaszomban is ott volt az, hogy: - Tehetsz egy szívességet, haver!

Úgy látszik, jó sok mindent tanultam ebben a pár hónapos földi létben. Például ezt a hangsúlyt is.