134. Shambala, a Tanács előtt

Egy gyönyörű, mély völgy feküdt előttünk, fákkal, zölddel, virágokkal, pedig egy kopár hegyoldalról jöttünk át ide. Itt a levegő is jóval melegebb volt. Színesre festett házak álltak a széles utak mellett rendezett sorokban, középen kis tóvá szélesedett a völgyön keresztül kanyargó, csillogóan tiszta vizű folyó. Körben havas hegycsúcsok emelkedtek az ég felé.

Tarka ruhás, mosolygó emberek, férfiak és nők köszöntöttek minket barátságos bólintással, amíg végigmentünk a házak között a központi, nagy épülethez, ami kimagasodott a többi közül. Ez volt a Tanács helye.

Ahogy beléptünk az épületbe, a karkötő megbolondult a kezemen. Lüktetett, felforrósodott, égette a bőrömet. Le akartam húzni, de olyan volt, mintha hozzám nőtt volna, meg sem tudtam mozdítani. Az energia egyre kezelhetetlenebbé vált a testemben, a fejem úgy lüktetett, mintha fel akarna robbanni benne az agyam. Szikrák, villanások cikáztak a szemem előtt, néha meg csak sötét foltokat láttam. Aaron és Ágnes fogta meg a karomat, és ők vezettek, mert a fájdalom és a látászavar miatt szédelegve a falaknak ütköztem.

Na, jól indul ez a Tanácsos dolog! Remélem, elég hamar dűlőre jutnak, mert ezt nem fogom sokáig bírni.

Megérkeztünk egy nagy terembe. A lüktetés állandósult a fejemben, de jobban láttam már. Körülnéztem. Középen egy nagy, kerek faasztalnál már ott ült tíz ember, férfiak és nők is, fiatalabbak és idősebbek egyaránt.

Azt egyszer korábban mesélte Aaron, hogy mindegyik népet a legnagyobb tudású tagja képviseli a Tanácsban. Az Anyagi eredetű csoportoknál az idős korral együtt jár a nagyobb tapasztalat, ezért közülük az öregebbek vannak itt. A Szellemi népeknél viszont fiatalabb korban még élénkebb az emlékezés az eredendő tudásra, és rugalmasabb a kapcsolódásuk is a népük többi tagjához, ezért őket a fiatalok képviselik.

Megálltunk a fal mellett, sorban. A kolostorból jött láma odament az asztalhoz, és ő is elfoglalta a helyét. A többiek általában örömmel üdvözölték, bár volt, aki csak odabiccentett neki.

A faragott lábakon álló, nagy, súlyos asztal különlegesen volt díszítve. A közepén egy napkorong volt aranylemezből a fába mélyítve, és tizenkét sugár indult belőle kifelé a tizenkét szék irányába. Mindegyik sugár végén egy-egy nép jelképe volt szintén aranyból megformálva. Ahol a sugarak kiléptek a korongból, ott egy-egy kristálykupa állt, megtöltve valamilyen áttetsző, fényt sugárzó folyadékkal. A kupákban más-más volt a folyadék szintje, és a fényessége is. Rájöttem, hogy ez annak a népnek az erősségét, a Tanácsban való hatását jelzi. Amikor a velünk jövő láma odalépett az asztalhoz, még üres volt a kupa előtte. Ahogy leült, magától, külső beavatkozás nélkül megjelent benne a folyadék, és félig megtöltötte. A Főnix jele előtt ülő férfinak viszont majdnem tele volt a kupája, és az fénylett a legerősebben. Volt egy üres kupa és egy üresen maradt szék is. Emlékeztem, hogy Richard mondta, hogy a Sárkányok népe, az Uralkodók nem vesznek részt a Tanácsban. 

Elnémult mindenki, az asztal közepére figyeltek, ahol a kupák között, az arany napkorong felett megjelent a levegőben egy halvány fénygömb. Ezzel a Tanács megkezdte a működését.

A fejemben a lüktetés kibírhatatlanná fokozódott. Legszívesebben üvöltöttem volna, de akkor nem hallanám, hogy miről tárgyalnak.

A Kentaurok képviselője megkérdezte, miért jöttünk a Földre. A parancsnokunk válaszolt, és azt mondta, hogy adatokat akartunk gyűjteni. Nem magyarázkodott különösebben, nem kért bocsánatot a betolakodásért. Úgy beszélt, mintha semmi tétje nem lenne a dolognak. Ő ennyire biztos abban, hogy a Tanács simán elenged minket?

Megkérdezték, hogy miért nem kértünk engedélyt, miért nem jelentkeztünk be az itteniekhez. A parancsnok azt mondta, nem tartottuk fontosnak. Erre a válaszra a helyükben még én is megsértődtem volna. Hiszen ezek szerint semmibe vettük a határaikat, nem tiszteltük őket, szó nélkül behatoltunk a területükre. Nem mondta, hogy bocs, elnéztünk valamit, hibáztunk, vagy bármi olyat, ami elfogadható indok lehetett volna a helyzetre. Állt nagy nyugodtan, és közömbösen válaszolgatott. Éreztem, hogy mellettem Aaronban is gyűlik a feszültség.

Aztán őt kérdezték arról, hogy hogyan került bele a történetbe, és miért van vele egy Angyal.

Aaron azt hangsúlyozta, hogy a Tanács kerestette az illegális behatolókat, ő pedig segített összegyűjteni a csoportot, hogy aztán itt megjelenhessenek, és a Tanács döntésére bízzák magukat. Ez így elmondva teljesen logikusnak hangzott, és Aaron ügyesen átugrotta a konkrét számokat. A Tanács eredetileg úgyis csak hét személyről tudott, de voltunk még ketten, én meg Jani, és pluszban a kolostorból hozzánk csatlakozott öreg szerzetes is. Így most kilencen vagyunk itt, ez bőven elég nekik. Sőt, már ez is sok. Juanitáról, aki Mexikóban maradt, szerencsére nem tudnak. Legalább ő éljen majd boldogan itt.

Mert a mi dolgunk elég vacakul állt. A tanácstagok sorra megszólaltak, és általában fel voltak háborodva a történteken. A láma a kolostorból próbálta csillapítani a kedélyeket, de nem sok sikerrel. Az Angyalok képviselője is védett minket, azt mondta, hagyjanak minket elmenni, és erősítsék meg a határokat, hogy máskor ne fordulhasson elő ilyen. De a Por népe meg az itteni Őrzők, és főleg a Főnix nagyon hangosan követelték, hogy büntessenek meg minket. És velük értett egyet szinte az összes többi nép is.

Az én fejem meg már majdnem felrobbant. Minden pillanatban azt éreztem, hogy ez a vég, már nem bírom tovább, de aztán a lüktetés tovább erősödött, én meg még mindig léteztem és szenvedtem. Már kezdtem ott tartani, hogy mindegy, mi lesz az ítélet, főbe is lőhetnek, megölhetnek, csak legyen már vége ennek a gyötrelemnek.

Közben a kínlódás vörös ködén át azért hallottam a vitát. Ágnes is közbeszólt, Aaron is egyre hangosabban magyarázott, egy idő után pedig már üvöltözött a Főnixszel. És láttam, hogy halványan izzani kezd a gyűrűje. Ebből botrány lesz.

Bejöttek a terembe a biztonsági emberek, és megálltak az ajtó mellett, készen arra, hogy beavatkozzanak, ha szükséges lesz. A mi parancsnokunk továbbra is egykedvűen figyelte, ahogy Aaron és Ágnes küzd értünk. A többiek hozzászólni se nagyon tudtak, hiszen azt, hogy valójában miért jöttünk, és miért nem kértünk rá engedélyt, csak a parancsnokunk ismerhette.

Az nagyasztal közepén a lebegő gömb egyre fényesebb lett. Rájöttem, hogy közeledik a végső döntés. Mindenki elmondta az érveit. A Főnix képviselője felállt, és kezdte összefoglalni az eredményt. Az egyszerűbbekkel kezdte.

Ágnest is büntetést kap, mert amikor már tudta, hogy Angyal, azt is tudnia kellett, hogy nem dolgozhat együtt egy Harcossal. Ezért ötven évig nem jöhet vissza erre a bolygóra, de máshol, akár az Angyalok saját bolygóján nyugodtan élhet. Aaronnak viszont most már nincs kegyelem. Sokadszorra szegte meg a Törvényt, a tilalom ellenére jött vissza a Földre, és már megint egy Angyallal működött együtt. Teljes és végleges emlékezettörlésre ítélik, és a kozmosz egy távoli, zárt rendszerű bolygójára száműzik, amit többé nem hagyhat el.

A csoportunkat bűnösnek találták, és mivel nem tudható, hogy a népünk milyen szándékkal küldött ide minket, az ítélet a megsemmisítés. Meg fognak ölni minket, hogy ezzel elrettentsék a későbbi próbálkozókat is. Példát kell statuálniuk, mert ha engedékenyek lesznek, akkor gyengének tűnhetnek a külvilág szemében, és mások is jöhetnének ide titokban.

Engem igazán már nem is érdekelt a saját sorsom. Ha meghalok, akkor nem fog tovább ilyen elviselhetetlenül lüktetni a fejem, az biztos. És ez most egészen jó megoldásnak tűnt. Ha nincs Aaron, akkor már úgysem élnék. Ez az utóbbi pár hónap eleve ajándék élet volt, és több minden történt benne, mint a korábbi éveimben összesen. A többiek viszont nagyrészt csak vegetáltak ezen a bolygón. A parancsnokunkra pedig amúgy is nagyon dühös voltam, és én is szívesen megöltem volna. Nem zavart, ha ezt most mások megteszik helyettem.

Aaront viszont nagyon sajnáltam. Ez szemétség, ez igazságtalanság. Ezt nem tehetik vele! Tiltakozni akartam, védeni Aaront, de a bennem lüktető kíntól már állni is alig tudtam.

Láttam, hogy az ítélet kihirdetése után a Főnix felemeli a kezét, és a fénylő gömb fölé tartja. Tudtam, hogy ahogy a keze beleér a fénybe, az ítélet végleges lesz.

A következő percben minden összekavarodott. Aaron kardja vörös és fehér fénnyel kirobbant mellettem, ő meg nekilendült a Tanács asztalának. A biztonsági emberek rávetették magukat, és nagy verekedés kezdődött. A szemem előtt fények és foltok ugráltak, az agyam helyén már csak egy vonagló massza volt. Jó lett volna hagyni mindent, elengedni magamat, és lefeküdni a padlóra. És meghalni végre.

De nem tehettem meg, amíg Aaron itt harcolt értünk. Próbáltam tudatos maradni, és valahogy segíteni neki. A csoportom nagy részét a biztonságiak a falhoz szorították. A parancsnok olyan közömbösen állt ott, mintha nem is az ő életéről lett volna szó. Ágnes, Ramón és Jani viszont velem együtt derekasan küzdött. De aztán még több biztonsági ember rohant be az ajtón, és a túlerő legyőzött minket.

Hát, legalább megpróbáltuk. Harcoshoz méltóan halunk meg.