Késő este volt. A nagy házból még kihallatszott a zene.
Richard búcsúbulit tartott a csapatnak. Holnap hajnalban indulunk, és
valószínűleg soha többé nem jövünk vissza erre a szigetre.
Ültem a Nap melegét őrző homokon, és néztem a holdfényben
csillogó hullámokat, amik lustán ki-kicsaptak a partra, és a meztelen lábamat
nyaldosták. Olyan volt a tenger, mint egy hűséges kutya, amelyik megpróbálja
felvidítani a bánatos gazdáját. A lábamhoz futott, megnyalt langyos nyelvével,
majd visszahúzódott, mintha várta volna, hogy menjek vele, játsszak vele.
Felvettem a homokból egy kis fadarabot, és a vízbe dobtam. A sodrás elkapta,
megforgatta, visszahúzódott vele, majd a következő hullám tetejéről a lábam elé
lerakta. Újra bedobtam a faágat, a tenger újra visszahozta.
Játszottunk. De nem lett jobb a kedvem.
A végtelen, halványan csillogó vizet néztem. Nem akartam
az eget látni, de a hullámokon ott tükröződtek a csillagok is. Azok a távoli
fények, amik felé pár nap múlva el kell indulnom. Persze, csak ha minden jól
megy, hiszen ehhez a Tanács engedélye is kell majd.
Arról nem beszéltünk, hogy mi lesz, ha a Tanács nem hagy
elmenni minket, ha bűnösnek talál, és ítélkezik felettünk. Aaron és Richard
látszólag nagyon biztos volt a dologban. Szerintük a Törvény alapján el kell,
hogy engedjenek minket.
De én láttam, amikor ma este ott ültek az egyik asztalnál
hármasban Ágnessel. És hallottam, hogy Aaron mindent megköszön, és azt mondja,
hogy bármi lesz is a döntés, Richardot ki fogják hagyni a történetből. Ha kemény
következményei lesznek az eddigieknek, majd ők vállalják a dolgot. Fölösleges
lenne, hogy Richard is bűnhődjön velük.
És láttam, hogy hiába akart volna tiltakozni, Richardnak is
el kellett ezt fogadnia. Már nem tud többet tenni értünk. Értelmetlen lenne
miattunk további, fölösleges kockázatot vállalnia. Ő már nem jön tovább velünk.
A zene halkult a házban, aztán lépteket hallottam a hátam
mögött, és Aaron leült mellém a homokba. A tenger most az ő lába elé rakta le a
kis faágat. Felvette, és messzire bedobta. Az arasznyi árnyék ott hintázott a
hullámokon, átlendült az egyikről a másikra, kicsit még közeledett, de már nem
ért ki a partra. A következő hullám kijjebb sodorta, még távolabb. A
holdfényben még fel-feltűnt, aztán lassan eltáncolt a vízen, ki a végtelenbe.
- Mennetek kell – mondta Aaron. – Ez itt nem a ti
bolygótok.
- De egyszer az volt. Valamikor régen mi is itt éltünk. –
A hullámokat néztem, nem az eget. - Nekem ismerős ez a világ.
- Jobb nem bolygatni a múltat. A testvérharc mindig
fájdalmas.
- De te is ki tudtál békülni a nővéreddel. Mi is
megtehetnénk.
Egy ideig csendben volt. Reméltem, hogy végiggondolja, és
valami jó megoldást talál.
- Lehet, hogy egyszer majd érdemes lesz megpróbálni.
Talán éppen ez a sok, itt összegyűjtött információ segít hozzá. A tieid is
megtudják, hogyan élnek itt a testvéreitek. És visszajöhettek nyíltan, előre
bejelentkezve, az ajtón bekopogva. Most az a legnagyobb gond, hogy titokban
érkeztetek, mint aki rossz szándékkal jön, bujkálva, akár egy betörő. Meg kell
majd győznünk a Tanácsot, hogy ez csak óvatosság volt tőletek, és nem egy
ártani akaró terv része.
- Csakhogy az a gond, hogy én sem tudom pontosan, miért
jöttünk. Ahogy a többiek is csak a saját feladatukat ismerték: lejönni a
helyszínre, a karkötők automatikusan begyűjtik az adatokat, aztán visszamenni
az űrhajóra. Nem lett volna szabad semmilyen kapcsolatba lépnünk az emberekkel.
A saját szabályainkat se tudtuk betartani, nem csak az ittenieket.
A karkötőmre néztem. A Parancsnoki karkötőre, amire olyan
büszke voltam korábban. De most arra emlékeztetett, ahogy csapdába ejtett a Nap
piramisának tetején. Lebénított. Átvette a testem felett az irányítást. Erősebb
lett, mint én. Már ő volt a főnök, én csak a szolgálója. Csak a hordozója
voltam egy eszköznek.
Aaron követte a pillantásomat.
- Van, amikor a Feladat fontosabb lesz, mint az ember –
mondta halkan és nagyon komolyan. – Arra is büszke lehetsz, hogy a Feladat
téged választott. Nélküled a karkötő nem jutott volna el ezekre a helyekre.
Azért tudott ilyen erőssé válni, mert te megtetted azt, ami rajtad állt.
- De Teotihuacanban helyettem döntött. Nem engedte, hogy
megvédjelek titeket. Majdnem meghaltatok, pedig a karkötővel segíthettem volna
nektek.
- Így is segítettél. Nem kellett a Parancsnoki karkötő
ereje, hogy megmentsél minket. A szabad akaratod megmaradt akkor is, ha a
testedet leblokkolta egy erő.
- De miért így? Milyen alapon írja felül egy eszköz az én
döntésemet?
Aaron a hullámokat nézte egy ideig. Mögöttünk
elhallgatott a zene, vége lett a bulinak. A társaság aludni ment. Holnap korán
indulunk. A tenger felől hűvösebb, sós illatú szél kezdett fújni. A pálmafák
levelei halkan susogtak a fejünk felett. Aaron felpillantott a csillagokkal
pöttyözött égre.
- Van, amikor muszáj bíznia az embernek - mondta. -
Olyanokban is bízni, akiket nem ismer. Nem tudom, hogy a néped tudósai miért
így alkották meg ezt az eszközt. Nem tudom, valójában miért gyűjtötték be
ezeket az adatokat. Csak remélem, hogy ők is békülni szeretnének. Véget vetni a
szétszakíttatásnak, újraegyesíteni a régi családot. Ez volt az én vágyam is. És
remélem, hogy ebben segíthettem nektek.
Hallgattunk, és aztán együtt néztük a csillagokat még
sokáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése