Éjjel érkeztünk Ausztráliába, Sydneybe. Az időeltolódás
miatt azt sem tudtam, milyen nap van, és hány óra. Az biztos, hogy sötét volt,
hűvös és párás levegő. Szinte azonnal mentünk is tovább egy kisebb repülőgéppel
Alice Springsbe. Akkor hajnalodott, amikor az ottani repülőtéren átszálltunk egy
még kisebb gépre, amit már csak mi béreltünk a nyolctagú csapatunknak.
Ahogy kelt fel a Nap, megláttuk alattunk a sík vidék
közepén emelkedő, hatalmas kőtömböt.
A prospektusok képei alapján azt hittem, hogy egy
asztalszerű, tömör szikla lesz. De innen fentről, a repülőgépről látszott, hogy
egy szabdalt, barázdákkal teli, mozgalmas formájú vöröses halom. Olyan, mint
egy alvó élőlény, félig a homokba merülve. Egy hatalmas, békés dinoszaurusz.
A közeli üdülőtelepen szálltunk le, és innen busszal
mentünk a sziklához. Ahogy a Nap egyre magasabbra emelkedett, úgy változott a
szikla színe is a barnásból téglavörösre, majd sárgásra. Itt is turisták hada
fotózta a látványt. Már megszoktam, hogy mindenhol ez a tömeg fogad. Csak most
kissé más szemmel néztem a vidám, hangos vagy éppen tolakodó embereket. Most
ezért a helyért lelkesednek, fotót akarnak, élményt gyűjtenek, néha lökdösődnek
az előnyösebb helyért. Vagy éppen békésen meditálva nézik a tájat,
elcsendesedve üldögélnek a kisebb köveken. Olyan ártalmatlannak tűnnek.
Vajon mitől vadulnának meg? Mikor válna belőlük is
agyatlan, a másikra támadó, a gyengébbet eltipró zombi? Egy érzés, a félelem, a
hiány, vagy csak valami irracionális indulat képes lenne pusztító állattá
változtatni őket? Vagy egy józannak tűnő, érzelemmentes és rideg eszme is a egymás
ellen fordítaná őket? Az igazságuk biztos tudata, amivel a másik ember fölé
helyezhetik magukat, és ezzel jogot adnak önmaguknak a szerintük értéktelenebb
élet tönkretételére, elpusztítására?
És tudtam, hogy mindegyiket megtennék. Mert emlékeztem
rá, hogy mindezt már megtették, többször is a történelmük során.
Aztán néztem a nagy, nyugodt kőtömböt. Évmilliókat
túlélt, de az ember őt is tönkretehetné, mint annyi más értéket itt a Földön.
De ezt most egyelőre védi. Ezt legalább védi.
Aztán megláttam a sorban álló embereket, akik mindannyian
arra vártak, hogy a kijelölt úton felkapaszkodhassanak a szikla tetejére, nagy
büszkén végigsétáljanak rajta, akár egy elejtett, legyőzött állattetemen, és a
túloldalon elégedetten jöhessenek le. Kipipálva, hogy ez is megvolt.
Egyiküket sem zavarta az a tábla, amin az ausztrál
őslakosok azt kérték, hogy ne menjenek fel az Ulurura. Ez az ő szent helyük,
nem arra való, hogy a hegymászást ezen gyakorolják. Úgy látszik, a fehér embert
nem érdekli a másik ember hite. Nem tudom, mit szólnának, ha mondjuk Párizsban,
a Notre-Dame székesegyházban, a szentély belsejében a falra egy feljárót
építenének, hogy mindenki közelről megcsodálhassa a mennyezeten levő
díszítéseket is.
Rossz kedvem volt. Bár azt is tudtam, hogy azért vagyok
ennyire kritikus mindennel, hogy ne fájjon annyira a búcsúzás.
Mert közben a hely csodálatos volt. Azt az erőt, azt az
energiát, ami itt áradt a földből, a sziklákból, és az égből is, semennyi
turista se tudta volna eltorzítani. Itt a bolygó, a Föld szólt hozzám, és nekem
majdnem megszakadt a szívem azért, hogy már nem sokáig hallhatom ezt a hangot.
Valahol itt a lábam alatt, körülöttem élt, zenélt, mesélt, dobogott az élet,
ennek a bolygónak a legmélyebb, legtisztább hangján. Igen, tudtam, ez itt a
Földek népének a szent helye. Ennek a bolygónak az egyik legstabilabb,
legszentebb pontja. És azért igyekszem mindenféle rosszra gondolni, hogy
elnyomjam magamban azt a hangos vágyat, hogy itt akarok maradni. Ebben a békés,
nyugodt, anyai ölelő energiában.
Szóval megint találtam egy szép helyet ezen a bolygón,
ahol jó lenne élni. Akkor, amikor már azt hittem, végképp sikerült
kiábrándulnom az itteni világból. De hiába látom az emberek tökéletlenségeit,
ha közben a bolygójuk csodálatos. És ha itt élnek, ettől bennük is kell, hogy
legyen valami csodálatos. Hiszen ebből az anyagból vannak ők is.
Közben a kis csoportunkkal körbesétáltuk az Uluru
hatalmas tömbjét. Mindenki csöndben volt. Minden kanyar mögött más-más arcát
mutatta a vörösesbarna hegy. Lágy, kerek formák, akár egy gyönyörű nő teste, a
Természet anyáé. Aztán titokzatos, éles peremű, ovális barlangok, helyenként az
ősi népek sziklarajzaival. Vízmosások szürke csíkjai a kőhullámokon. Meredeken
emelkedő, sima hegyoldalak, ahol mintha sebhelyek lennének a kövek vöröses
bőrén. Hullámszerűen kanyarodó sziklaívek.
És körülöttünk az asztallap simaságú, zöld növényekkel,
kis fákkal, bokrokkal, fűcsomókkal pettyezett vöröslő táj, felettünk pedig a
végtelen, kéklő, tiszta ég. Enyhe szél, hűvös, de napsütéses idő. És
természet-szag. A föld, a fák, a kövek egyedi illata, ami feloldja, maga alá
gyűri és szétoszlatja a közben sorra megérkező turistabuszok, autók
benzingőzét.
A karkötőm persze az elejétől kezdve rezgett, aztán egy
idő után be is fejezte a munkáját, és leállt. Nem nagyon érdekelt. Mexikó óta
nem voltunk jóban. Úgy éreztem, elárult, becsapott. Úgy volt, hogy ő az eszköz,
és én vagyok az irányító. De álnok módon átvette felettem a hatalmat.
Tisztában voltam vele, hogy szükség van rá, a küldetésünk
fontos tartozéka, de már nem voltam büszke arra, hogy az én kezemen van. Bárki
más is viselhetné. Nem számít. Nem érdem. Csak egy hordár kellett neki.
Szép, hosszú séta volt, majdnem tíz kilométer, ahogy
körbejártuk az Ulurut, és visszaértünk a parkolóba. Egyikőnk sem sietett. Ki
akartuk élvezni az utolsó, nyugodt pillanatokat. Itt most béke volt.
A következő helyszín a Himalájában lesz, a titokzatos
város, Shambala a cél. És ott vár ránk a Tanács is. Az már az út vége lesz. A
végállomás ezen a bolygón.
És ki tudja, hogyan lesz tovább.
A parkoló egyik sarkában egy fiatal őslakos férfi ült a
földön, az arcán, karján fehér festékcsíkokkal. Előtte egy nagyon hosszú és
vastag, fából készült cső, és azon zenélt. Ez volt a didgeridoo
nevű hangszer. Csodálatos, különös mély hangja pontosan illett ehhez a
tájhoz, ehhez a sziklatömbhöz. Mintha a hegy hangja lett volna.
Egy nagyon öreg, ősz szakállú, sötétre cserzett arcú
férfi állt fel a fiatal zenész mellől. Búcsúzóul odabólintott neki, majd lassú,
nyugodt léptekkel odajött hozzánk. Felemelte a bal karját, amin egy kék köves
karkötő volt, és azt mondta:
- Akkor hát menjünk.
Úgy tűnt, igaza van. Fölösleges lett volna több beszéd. Ő
tudta, kik vagyunk, és mi is tudtuk, hogy ő a társunk. A nevek úgysem
számítanak már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése